-->

2015. április 27., hétfő

XI. fejezet

- Igazából... elhagytam őket. 
  A könyvtárossal szemben állok, az ujjaimat tördelem, és próbálom a lehető legbűnbánóbb arcomat elővenni. Hazudok. Milyen egyszerű is lenne, ha csak elhagytam volna a könyveket. 
  A helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Napokig kerestem a könyveimet, amiket azért vettem ki, hogy rájöjjek a körülöttem folyó paranormális jelenségek nyitjára, de csak egy még inkább paranoiás jelenséggel találtam szemben magam. Egyszer mozdultam ki otthonról, és a könyvek nyomtalanul eltűntek, ráadásul nem is egy. 
  Érzem, hogy ez nem kicsit fájni fog a pénztárcámnak, de ennél nagyobb gondom is volt. Valaki betört a szobámba, és nem csak a könyveket, de a kulcsomat is elvitte. Harry szerint csak voltam elég szerencsétlen ahhoz, hogy elhagyjam a kulcsaim, de tudom, hogy nem így tettem. Azt a kulcsot, amit néhány napja magammal vittem, Kendra visszahozta, de a pótkulcs nincs meg. A portásunk pedig nem hajlandó kicseréltetni a zárat, úgyhogy most valaki a nagyvilágban az én pótkulcsommal mászkál, és ha megint át akar ugrani, akkor még csak be se kell törnie. Szimplán beteszi a kulcsot a zárba, benyit, és még csak nyomot sem hagy maga után, még vissza is csukhatja maga után az ajtót. 
  Már ha nem akarja nálam hagyni a kulcsot, de mégis miért akarná? 
  Kendra és Harry folyamatos megfigyelésben tartanak. Sose vagyok egyedül. Ha Kendrának dolga van, akkor Harry átugrik hozzám - annak ellenére, hogy tisztán megmondtam neki: hagyjon békén -, és próbál úgy viselkedni, hogy fel se tűnjön a jelenléte. De hogy ne tűnne fel, hogy egy száznyolcvan magas göndör isten mászkál a szobámban, amikor még csak nincs is elég hely kettőnknek? 
 Most is éppen rám vár a bejárati ajtó másik oldalán, amíg én próbálom kimagyarázni magamat a kellemetlen helyzetből. 
  - Igazából nem pontosan elhagytam őket - folytatom, miután a könyvtáros csak az orrnyergére tolt szemüvege alól bámul rám mereven. - Hazalátogattam a hétvégén, és magammal vittem őket, de otthon maradtak. Apukám azt hitte, hogy egy másik rokonnak a gyerekéé, ezért odaadta neki, de az a bizonyos rokon visszaköltözött Amerikába, és magával vitte a könyveket a lányának, és egy darabig biztos, hogy... 
  - Nem érdekelnek a részletek - mondja szemüvege alól, mire meghökkenek. Feleslegesen gondolkoztam ennyit a fedősztorin? - Ha nem tudod visszahozni őket a héten, ki kell őket fizetned. 
  - Szeretném most kifizetni őket. 
  A kezemben szorítom a pénztárcámat, miközben várva, hogy mennyit kell fizetnem, azt számolgatom, hogy hogyan fogom kihúzni hónap végéig. Bediktálom a könyvtárosnak a kódomat, majd pár másodperc múlva jön az összeg, én pedig megszédülök a hatalmas számoktól. 
    - Nincs - a hangom elcsuklik, de összeszedem magam - ennyi pénzem. 
  - Ezek a könyvek rendkívül értékesek voltak. Ha nem tudod kifizetni, akkor bírósági eljárást indítunk - közli nyugodtan. - Az biztos, hogy többe fog kerülni. 
  - Nem kell, megoldom - nyugtázom, miközben a tárcámat visszasüllyesztem a táskámba. - Egy hetem van, igaz? 
  - Kettő. A határidő lejárta után egy heted van fizetni, utána növeljük a pótdíjat, egy hónap után bíróságra megyünk. - A szemüvegét csak most tolja vissza a helyére, szája gúnyos mosolyra húzódik. - Jegyezd meg! 
   - Oké, megjegyezve. - Próbálok lazának tűnni. Ezt még gyakorolnom kell. - Viszlát. 
   - Viszlát! - szól utánam, de én már az ajtó túloldalán vagyok. 
   A pulzusom már az egekben jár, amikor elérek a bejárathoz. A hideg levegő megcsapja az arcomat, ami egy kicsit lehűsít, de nem ér túlságosan sokat. Ideges vagyok. A pénzem szinte centre pontosan ki van számolva hónap végéig, és akkor most jön ez a három számjegyű összeg, amit két héten belül össze kell kaparnom. Nincs munkám. Az apámhoz nem fordulhatok, semmit se tudok róla azóta, amióta Afganisztánba ment, Kendra anyagi helyzete pedig az enyémhez hasonló. Az egyetlen ember, akiről tudom, hogy biztosan kisegítene, az Harry. De szégyenlem megkérni rá, hogy pénzt adjon, még csak kölcsönbe is. 
   - Sikerült elintézned? - Harry a falnál támaszkodik, majd ahogy felé fordulok, ellöki magát, és elém sétál. 
   - Ki kell őket fizetnem két héten belül. 
   - Mennyi? - kérdezi. Még idegesebb vagyok, talán le kéne tagadnom, mondani egy kisebb számot, de feleslegesnek érzem, hogy hazudjak. 
   - Négyszáz nyolcvan-öt font* - válaszolom feszülten, majd a hajamba túrok. - Nincs ennyi pénzem. 
  Harry átveti a lábát a motorján, és vár, hogy mögé üljek, de mielőtt megtehetném, újra beszélni kezd. 
   - Kifizetem - tanácsolta. - Tudod, gazdag szülők gyereke vagyok, mindenre van pénzem. 
   - Visszafizetem - vágom rá. - Egy hónapon belül, ígérem. 
  Megrázza a fejét, a tincsei ide-oda ugrálnak a feje körül. Feltűri a bőrdzsekije ujját, az egyik lábát felemeli a földről. 
   - Nem kell visszafizetned. 
  Ha aranyos kislány lennék, biztos élnék a lehetőséggel. Harry Styles kifizeti a könyveket, amiket lenyúltak tőlem, ráadásul naponta több órát is együtt töltünk. Boldognak kéne lennem, hogy a lányok bálványa ennyit foglalkozik velem, de inkább vagyok zaklatott, mintsem jókedvű.
   - Visszafizetem - csattanok fel megint, mire Harry felsóhajt. - Csak adj egy kis időt. 
  Megtekeri a kormányt, mire a motor felbőg, a kerekek alól halovány füst száll fel, de ez is felsérti a torkomat. 
   - Most akkor felszállsz, vagy hagyjalak itt? 


Felszolgálót azonnali kezdéssel felveszünk!  

  Megállok a hatalmas étterem bejárati ajtaja előtt. Az óra az ajtó túloldalán délután négyet mutat, ez az egyetlen oka annak, hogy el mertem indulni. A tömeg hatalmas, így csak egy sikoly, és máris mindenki rám figyelne, de remélhetőleg nem kell használnom ezt a taktikát. 
  Összeszedem a bátorságomat, és előtúrom a dossziét a táskámból, benne kinyomtatott önéletrajzommal. Kifelé húzom az ajtót, és belépek, néhány felém forduló tekintet kereszttüzében sétálok el a pultig. 
  Egy magas, szőke lánnyal állok szemben, aki éppen a poharakat törli szárazra, majd egy pillanatra hátat fordít, és felhelyezi őket a háta mögött húzódó, üvegektől csillogó polcok egyikére. Megtörli a kezét, majd nekem szenteli a figyelmét. 
  - Az állásra jelentkezel? - érdeklődik. Bólintok, majd a pultra csúsztatom az önéletrajzomat. - Ó, ez igazán nem fog kelleni. 
  Megrázza a szőke haját, a tincsek egyik válláról a másikra ugranak. Egy pillanatra meghökkenek. Ennyi? Máris betöltötték az állást? Vagy már ránézésre se felelek meg az elvárásoknak? 
  - Fel vagy véve - töri meg a csendet, mire kifújom a bent tartott levegőt. Csak most veszem észre, hogy már másodpercek óta nem lélegeztem. - A főnök azt mondta, hogy aki jól néz ki, felvehetem. Te egész csinos vagy, jól fog állni a munkaruha. 
  - Mikor kezdhetek? - dadogom el halkan, mire a lány elmosolyodik. 
 - Akár most is - mondja, majd int a nem sokkal távolabb álló kollégájának (kollégánknak?) hogy vegye át a helyét, majd elindul hátrafelé. - A fiúk és a lányok együtt öltöznek, úgyhogy remélem, nem vagy szégyenlős. A munkaruhád egy szürke nadrágból, fehér ingből, a fekete-vörös kötényből és egy sapkából áll, ami alá be kell tűrnöd a hajad. 
   Bevezet egy öltözőbe. A helység nem túl tágas, néhány szekrény sorakozik a fal mellett, a másik oldalon néhány ruhafogas és egy faltól falig nyúló pad. Levesz a fogasról egy zsákba csomagolt ruhát. 
   - Crissy hasonló alkatú volt, mint te, úgyhogy nem kell majd sokat átszabni a ruháján - nyomja a kezembe a zsákoz. - Vedd fel! 
   - Öm.. oké. - Kibújok a pólómból, és magamra veszem a fehér inget, majd ugyanezt teszem a nadrágommal is. 
    - Ma még csak törölgetsz és leszeded az asztalokat. Adok egy étlapot, meg kell tanulnod, hogy mi mennyibe kerül, hogy mik a hozzávalói és körül-belül hány kalóriát tartalmaz. 
   - Mind holnapra? - kérdezem. Nem tűnik egyszerű feladatnak. 
  Behúzom a hasam, és begombolom magamon a nadrágot. Feszül a combomon, de nem jegyzek meg semmit, hiszen a szöszin is ugyanígy áll. Az a mellemnél az ing túl bő, és az ujjai is hosszúak. Apropó szöszi: még nem tudom a nevét. 
 - Mind holnapra - ismétli meg, miközben rám mosolyog. Felém fordul, ekkor megpillantom a névcéduláját, amin a neve virít: Mary. - Majd amikor végzel, feltűzöm a ruhát, hogy holnapra jó legyen. 
   - Oké. - Nem tudok rendesen beszélni. Zavarban vagyok, hogy át kell öltöznöm előtte, hát még mi lesz akkor, amikor a másik nemhez tartozó kollégák is köztünk lesznek? - Mikor végzek? 
   - Gondolom egyetemista vagy, igaz? 
  Bólintok. 
 - Akkor jobban járnál egy részmunkaidőssel. Számoljuk azt, hogy négykor kezdtél, úgyhogy nyolckor már elmehetsz. 
  Ismét bólintok. Nyolckor már javában sötétedik, de még van annyi ember az utcákon, hogy időben hazajuthassak, bár már most látom magam előtt, ahogy össze-vissza forgolódva biztatgatom magam, hogy nem követ senki. 
   
  Négy unalmas órát töltök asztaltörölgetéssel és leszedéssel, de a pénz az pénz. És nekem most pénzre van szükségem. Nem is kevésre. 
  Visszasétálok az öltözőbe, és mielőtt vetkőzni kezdenék, körbenézek. Az öltözőben nincs senki, és azt se látom, hogy bárki errefelé tartana, így bátran vedlem le először a fehér ingem. 
  Aztán hirtelen kicsapódik egy ajtó, és Harryvel találom szemben magam. A kilincsen támaszkodva lóg be az öltözőbe, a lába még a folyosón van, halkan liheg. 
  - Clare, mi a fra... - hirtelen elhallgat, egy pillanatra megáll, és végigpillant rajtam. Ekkor kapok észbe, hogy nincsen rajtam póló, és sikítva magam elé kapom az inget, mire ő hangosan becsapja az ajtót. 
  Pár másodpercig ülök a padon, majd kifújom a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartottam, Felállok, felveszem a pólóm, majd átvedlem a nadrágomat is. Pár másodperccel később Harry halkan bekopog. 
  - Tessék? - szólok ki, mire halkan kinyílik az ajtó, és egy göndör fej jelenik meg a nyíláson keresztül, majd Harry belép az öltözőbe, és behajtja maga mögött az ajtót. 
  - Nem mehetsz el csak így. - Idegesen megrázza a fejét, én pedig felállok, hogy ne legyen akkora a magasságkülönbség. - Már sötétedik. Kendra szólt, hogy nem talál sehol. 
  - Dolgoztam.
  - Veszem észre - csattan fel. - De attól még szólhattál volna nekünk. 
 - Gondoltam, majd szólok akkor, amikor legközelebb találkozunk - mondom ingó hanggal. Köhögök, hogy összeszedhessem magam. - Nem vagyok életveszélyben. 
  - Miből gondolod? - kérdezi idegesen. - Nagyon is lehetsz életveszélyben, Clare. Nem lóghatsz el csak úgy! 
  - Nem ellógtam, Harry. - A hangommal az ő hanglejtését próbálom utánozni, de ő sem tűnik túl magabiztosnak. - Nem vagyok szobafogságban. 
  Ökölbe szorítja a kezét, miközben a szemét a padlóra vezeti, hangosan fújja ki a tüdejében tartott levegőt. Érzem a körülötte vibráló feszültséget. 
   - Lehetnél szobafogságban is - állapítja meg. - Örülnél neki, ha bezárnálak, hogy ne tudj elmenni sehova? 
   Megrázom a fejem. Már annak sem örülök, hogy megfigyelnek - bár annak még kevésbé örülnék, ha nem tennék -, nem hogy még annyi szabadságom se legyen, hogy dolgozni eljöhessek. 
   - Azért dolgozom, hogy visszafizethessem a kölcsönt. 
  - Nem kell visszafizetned! - csattan fel, mire összerezzenek. - Ilyen áron nem, hogy egyedül kell mászkálnod. 
  Megrázom a fejem, és inkább meg sem szólalok. Ez alatt a néhány hét alatt - főleg az utóbbi néhány napban - rájöttem, hogy én is elég makacs vagyok, de ő még nálam is makacsabb. Mindig minden úgy van, ahogyan ő akarja, nincs kifogás. 
  - Mehetünk? 
 Ja, hogy már egyből haza is visz. Hát jó. 
  - Persze, csak hadd vegyem fel a cipőm. - Ülök vissza, majd belebújtatom a cipőmbe a lábam, és idegesen bénázok egy sort a cipőfűzővel, mire sikerül bekötnöm. 
  A táskámat vállamra véve sétálok az ajtóhoz, amit Harry kinyit előttem, hogy előre engedjen. Micsoda úriember, gondolom magamban, miközben körbenézek az étteremben, hogy biztosan emlékezzek rá, hova kell visszajönnöm. 
  De ekkor újra a nyakamba nyilal az a hideg, dermesztő érzés, amit jó pár nappal ezelőtt éreztem a bár előtt, amikor megpillantottam a sötétben ránk váró alakot. A lábam újra a földbe gyökerezik, ekkor veszem észre, hogy Harry karját szorítom. 
  - Jól vagy? - Aggódóan pillant a szemembe, de megrázom a fejem. A hideg érzés nem hagy alább - egyre inkább felerősödik, amitől az egész testemen végigfut a hideg. Odakapom a kezem, egy pillanatra azt hiszem, hogy oda fog fagyni a nyakamhoz, de a bőröm éppen hogy csak hideg. 
  - Valami.. - suttogom, miközben a füléhez hajolok - nincs rendben. 
  - Menjünk - körbenéz, majd visszatekint rám, a kezét derekamra simítja, és kikísér az ajtón. Még az utolsó pillanatban eszembe jut, hogy ott kellett volna maradnom, hogy Mary feltűzze a munkaruhámat, de nem törődök vele, addig nem, ameddig el nem múlik ez a furcsa érzés. Nézzük a jó oldalát: az étlap már nálam van. 
  Harry motorja nem sokkal az ajtó mellett áll, így gyorsan felpattan rá, a fejemre húzza a bukósisakot, majd miután felültem mögé, a kezeimet a dereka köré fűzi, és nagy gázzal elindul.

  Örülnék, ha kapnék visszajelzést :)

2015. április 12., vasárnap

X. fejezet 2. rész


   Figyelem a távolodó alakját, ahogy elveszik a tömegben és a vastag műfüstben, majd a figyelmemet újra száz százalékosan a sörösüvegemnek szentelem.
    A mellettem lévő székre leül egy nagydarab, izmos srác, int a csaposnak, majd amint az itala elé kerül, felém fordul. Enyhén előre dől, de ennél közelebb nem jön. Még így is megcsap a mentolos rágójának az illata, érdekes módon nem érzem rajta bármiféle alkoholnak az illatát.
  - Szia - köszön. Amerikai akcentusa van, dohányszagú a lehelete. - Egy ilyen csinos lány hogyhogy egyedül iszogat?
  - A barátnőm itt hagyott - mondom, majd körbefordulok. Megpillantom a tömegben Kendrát, még mindig azzal a sráccal táncol, amit nem sokkal ezelőtt úgy rángatott el a pulttól. - Ő az a fajta, aki könnyen kezdeményez idegenekkel is.
  - Te nem vagy az a fajta?
   Megrázom a fejem.
  - Kár - sóhajt. Belekortyol az italába, majd megigazítja a gyűrődéseket a pólóján. - Akkor azt hiszem, most bemutatkozom.
   Egy pillanatra elmosolyodok, de nem akarom, hogy bármit is le tudjon olvasni az arcomról, ezért újra felöltöm a pókerarcomat. A bájosabb, barátságosabb fajtából.
  - Lewis Carter - múltja a kezét, határozottan megrázom, én is bemutatkozok, majd a következő pillanatban már újra az üvegemet szorítom.
   - Szóval akkor, Clare...
   - Lewis.
   - ... nagyon ragaszkodsz ahhoz az üveghez.
  - Nincsenek túl jó tapasztalataim - motyogom, és közelebb húzom magamhoz az üveget. Mintha ezzel őt is közelebb húznám magamhoz, úgy húzódik közelebb a bárszékén. A mellkasom összehúzódik. Nem azért, mert izgulnék, vagy mert tetszene, inkább csak ideges vagyok, hogy idő előtt rám akar mászni. Bármelyik másik épp eszű lány örülne volna neki, ha rámozdulna. Magas, széles vállak, napbarnított bőr. A haja éppen elég hosszú - valamivel rövidebb, mint Harryé -, a szeme kékes színű, bár nem tudom tökéletesen megállapítani. Széles, férfias állkapocs, telt ajkak, akcentus. A csajok imádják, ha valakinek akcentusa van. Elolvasnak tőle.
   Beszélgetni kezdünk. Egyszerű témák, mint az időjárás, sport, továbbtanulás. Egy kicsit ellazulok, talán azért is, mert a tömeg egyre inkább fogy, és most már levegőt is kapok.
   - Szóval, teljesen egyedül vagy.
  Még közelebb húzódik, a keze a combomra vándorol. Ó, istenem, miért kellett hagynom, hogy Kendra rám tukmálja a rövidnadrágot. Óvatosan elhessegetem a kezét, hátrébb húzódok, de alig egy pillanattal később már megint a közelemben van.
   - Igazából... - mondom, majd megfordulok. Észreveszem, ahogy Peter a hátam mögött még mindig azzal a meleg sráccal beszélget, de mivel még nem kerültek egymáshoz túl közel, úgy döntök, kapok az alkalmon, hogy kimenthessem magam. - ... a pasimmal jöttem. Csak beszélgetett.
   Próbálom a lehető legkevésbé feltűnően kirántani a nyakából a sálat, amiről messziről sikít, hogy a viselője meleg. Combon csípem, hogy reagáljon valamit, mire egy kicsit megugrik, majd a derekamra csúsztatja a kezét.
   - Valami baj van, szívem? - kérdezi, majd fenyegetően néz Lewisra. Nagyon jól csinálja. - Talán megzavartam valamit?
   - Nincs semmi baj, drágám - mondom. A drágám szó után mintha összeragadna a szám, alig sikerül normálisan kimondanom. Olyan... nyálas. - Lewis csak azt hitte, hogy egyedül vagyok.
   - Aha - mondja, majd egy puszit ad az arcomra. Ha nem lennék biztos benne, hogy Peter meleg, biztos, hogy fülig pirultam volna, de így semmilyen hatása nincsen. Áthajol mellettem. - Peter.
   Kezet fog Lewisszal, aki rögtön az után, hogy elengedte a kezét, feláll, majd távozik az asztaltól.
   - Köszi - sóhajtok.
   - Nem értem, minek kellettem. Elég helyes srác volt.
 Lewis után nézek. Igaza van. Tényleg helyes.
   - Mindegy - mosolygok. - Nagyon jól csináltad. Azt hiszem, sűrűbben is igénybe foglak venni.
   Elmosolyodik, majd körbenéz. Követem a tekintetét: a szeme a sarokban ácsorgó Lewison áll meg, aki még mindig minket figyel. Felém hajol, háttal Lewisnak, hogy ne láthassa, mit mond.
   - Elég makacs - mondja, majd az arcomra teszi a kezét. - Ilyenkor Kendrával eljátszunk egy kamu csókot, persze nem csókollak meg igazából. Mehet?
    - Mehet - suttogom. Próbálok a lehető legkevésbé artikulálni, hogy ne tudjon a számról olvasni.
   Közel hajol, annyira, hogy Lewis ne láthassa a szánkat. Elég viccesnek érzem a helyzetet, ahogy anélkül, hogy a szája bárhol is hozzám érne, azt játszuk, hogy smárolunk. Kezemet a hajába csúsztatom, és megmarkolom, hogy élethűbbnek tűnjön.
   Pár másodperc után azt érzem, hogy Peter kicsúszik a kezeim közül. Egy pillanatra bepánikolok, aztán észreveszem, ahogy Harry a pólóját markolja, a keze az arca felé lendül - újabb pánik -, majd hirtelen megáll.
   - Mi a fa... - kezd bele, de ekkor Lewis mögé áll, és félbeszakítja.
  - Most akkor hogy is van ez? - kérdezi. Arcán kaján vigyor terül el, egyértelmű, hogy lebuktam. - Azért akarja megverni a pasidat, mert megcsókolt? Eléggé sántít.
   - De te meleg vagy! 
  - Igen, én is úgy tudom - hajol oda a srác, akivel Peter eddig beszélgetett. Peter és én egyszerre fordulunk felé, ha nézéssel ölni lehetne, akkor a srác már halott lenne. - Vagy nem?
   - Ó, de még mennyire, hogy az! - kiabál Harry.
   - Szóval a kamu pasid még meleg is - nevet fel Lewis. - Tudtam. Az a sál elég gyanús volt. Nem lett volna szükség rá. Jól elvoltunk.
   - De igenis szükség volt rá. Tapiztál! - kiabálok. Néhányan felénk fordulnak, aztán folytatják a beszélgetést, miután Harry elengedi Peter pólóját.
   - Tapiztad? - Harry sokkal hangosabban kiabál, mint ahogy azt bárki is el tudná képzelni. Most Lewis pólóját markolja meg, és hozzávágja a legközelebbi falhoz. - Megöllek.
   Harry szeme egy pillanapra mintha megvillanna, még egyszer nekiüti a falnak. Lewis felnyög, megszorítja Harry csuklóját. Az arcáról könnyen leolvasható, hogy alig kap levegőt.
   - Ugyan már, hiszen élvezte.
   Mind a ketten rám néznek. Nem bólintok, nem rázom meg a fejem, de biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem élveztem. Peterre pillantok. A felsőjén jól látszanak Harry ujjainak a nyomai, talán ki is nyúlt. Megigazítja, majd visszafordul a fiú felé, akivel eddig beszélgetett, és magyarázkodni kezd.
   - Nem úgy tűnik.
  Újra megrázza Lewist, akinek a feje többször is nekiütközik a falnak a háta mögött. Felállok a székemről, majd megfogom Harry vállát, hogy rám nézzen.
   - Hagyd, Harry - mondom nyugodtan, mire nagyon lassan, de elengedi.
   A teste ellazul, már nem érzem, hogy nehéz lenne a közelében maradnom. Az arca fokozatosan vesz fel békésebb ábrázatot, majd megfogja a csuklómat, és a tánctérre húz. Kirántom a kezem a szorításából, a csuklómat a gyűrűjének nyoma díszíti. 
  - Tűnjünk el, mielőtt meggondolom magam - csúsztatja a kezét az enyémbe, majd tovább vezet a tömegben, a kijárat felé. - Ha még egy percig maradunk, esküszöm, hogy megölöm. 
   - Attól még, hogy te el akarsz tűnni - torpanok meg -, nem kell nekem is veled mennem.  
  - Nem hagylak itt, azzal a szemétládával. - Közelebb lép, hogy a lapockámra téve a kezét tolni kezdjen. - Még csak nem is részeg, de már rád mászott. 
  - Miért, te mit csinálsz? - kérdezem, miközben próbálok megállni, de a talpam alig fog talajt. A kijárati ajtó másodpercről másodpercre egyre közelebb kerül hozzám. 
   - Megmentelek egy perverztől.
   - Nem kértem a segítséged - makacskodok. - Egyedül is elintéztem volna.
   - Hát persze, hogy elintézted volna.
   Hideg fut végig a hátamon, aztán a lábam magától mozdul. Legszívesebben maradnék, felpofoznék valakit, aztán fél órán belül Kendrával hazamennék. Nem akarom Harryt a közelemben tudni, még csak véletlenül se akarok a motorjára vagy a kocsijában ülni, de a lábaim nem engedelmeskednek. Próbálok arra koncentrálni, hogy megállítsam őket, de tovább mozognak a kijárat felé.
  Még mindig libabőrös vagyok, néha megrázkódok, ahogy furcsábbnál furcsább paranoiás jelenségek jutnak eszembe. Először arra gondolok, hogy bizonyosan egy démon szállta meg a testemet. Majd arra, hogy apró szellemek rakosgatják a lábaimat egymás után, miközben a társaik a kezemet szorítják az oldalamhoz. Felvetődik bennem a telekinézis ötlete. Az utolsó szó, ami a fejemben visszhangzik, meghozza a pánikot. 
  Vámpírok.
  Ugyan már. Kínosan megrázom a fejem, remélve, hogy a rázástól kiesnek belőle a gondolatok. A testem egy pillanat alatt felhevül, a nyaki ütőerem vonala sajogni kezd, odakapom a kezem. A bőröm tökéletesen sima - és hideg. Olyan fagyos, hogy el kell kapnom a kezemet. A tekintetem körbefut a termen, de senki se figyel minket, mindenki a saját dolgával foglalkozik, nem látok egy gyanús alakot sem.
  Harry kinyitja előttem az ajtót. Ahogy kiérek, a lábaimat már én késztetem mozgásra. Odakint sötét van, ahogy az ajtó bezáródik, úgy a zene is sokkal halkabban szól. Néhány méterrel arrébb, a falnak dőlve egy sötétbe burkolózó alak figyel minket, majd ellöki magát, és hosszú léptekkel felénk indul, miközben Harry nevét kiáltja. Megdermedek, a nyakam még inkább lüktetni kezd, mint eddig, érzem, ahogy az arcomból kifut a vér. 
   - Oké, akkor mi most tényleg megyünk - belém karol, és sietve a parkoló felé indul. A hátsó ajtón jöttünk ki, így a kocsik messzebb kerültek a kelleténél. Próbálom felvenni vele a tempót, de a magassarkúmban csak botladozok, így egy pillanatra megállok. - Mit csinálsz? - kérdezi, miközben idegesen toporogva figyeli az egyre közelebb kerülő fekete ruhás alakot. Amilyen gyorsan csak tudok, kibújok a cipőből, majd elindulok. Hagyom, hogy megfogja a kezem, és maga után húzzon. Hátrapillantok - még mindig mögöttünk jön, már-már fut, egyre közelebb kerül. Eluralkodik rajtam a pánik.
  Harry előtúr a nadrágja zsebéből egy kocsikulcsot, majd egy gombbal távolról kinyitja az ajtaját. Látom, ahogy nem túl messze felvillan néhány lámpa, és a pittyegés hangja is könnyen elér hozzánk - a szórakozóhely zaja már távolabbról szűrődik át a levegőn. Bár messzebb. Kevesebb ember. Kevesebben hallják meg, ha sikítok.
   - Szállj be! - utasít, de nem kell kétszer mondania. Feltépem az anyósülés felőli ajtót, és bevágódok a kocsiba. Még csak be se csukom az ajtót, ő már elindítja a kocsit, a kerekek szinte égnek alattunk, ahogy elhajt. A hátsó ablaknak többször egymás után nekivágódik a követőnk keze. - Hozzám megyünk.
  - Engem vigyél vissza a kampuszra - mondom, de nem reagál. - Harry, kirángattál egy bárból, elintézted, hogy menekülnünk kelljen egy gyanús alak elől, tönkretetted az egész estémet - csattanok fel. A kezem reszket, a lábam alá teszem, hogy csillapítsam a remegést. - Éppen elég volt mára belőled, és a paranormális jelenségekből, amik veled járnak. Vigyél haza, és ne legyél a közelemben többet, mint amennyit muszáj. - Felsóhajtok. - Amúgy meg ki a franc volt ez?
  - Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy azt te gondolod - mondja. Nem olyan egyszerű? Hát, Harry, ennél jobbat is kitalálhattál volna. 
  - Ez nem válasz - mondom, majd előre fordulok.
  - Jobban jársz, ha nem tudod a válaszokat. 

  Nem sokkal később, amikor kiszállok a magas platójú járműből, megcsap a dermesztően hideg levegő. A kabátom - egyben a táskámmal, és mindenemmel, ami abban volt - a bárban maradt, és csak reménykedni tudok, hogy Peter vagy Kendra időben észrevették, és eljuttatják hozzám.
  Egy meleg kabátot érzek a vállamra nehezedni, miután a feltámadó szélben összerezzentem a hidegtől. Harry kabátja meleg és súlyos, majdnem a térdemig ér. Ő mellettem állva figyeli, ahogy belebújok.
  - Öm... Köszi - suttogom, majd felé fordulok. Egy darabig csak néz, majd elindul a kollégium bejárata felé. A kezemben a cipőimet lóbálva, szinte biztosan abban, hogy fel fogok fázni, a lábaimat kapkodva követem.
   - Megengeded, hogy körbenézzek a szobádban? - kérdezi, de a választ nem várja meg, még csak felém se fordul, egyenesen elhalad a pulton alvó portás mellett, fel a lépcsőn, egyenesen a szobámig. Próbálom utolérni, de az apró lábaimmal egy egész lépcsősornyira le vagyok maradva tőle. Mire felérek, már a szobám ajtaja előtt áll.
   - Nincs nálam a kulcs - mondom, miközben összecipzározom magamon a kabátot. Még a fedett folyosókon is hideg van ilyenkor. - Tudod, elrángattál, a táskám nélkül.
   - Megoldjuk. - Az ajtóhoz lép úgy, hogy eltakarja a zárat, elővesz a zsebéből egy apró tárgyat - túl messze van ahhoz, hogy lássam, mi az -, majd pár másodperc múlva kattan a zár, és az ajtó kinyílik, így a folyamatos forgolódásom és aggódásom, hogy valaki megláthat, a zárt ajtóval együtt köddé válik.
   Megfogalmazódik bennem a kérdés: Ugye ezt nem csinálja rendszeresen?
   - Harry, ez csak egy szoba! - mondom, miután nem szakad le rólam az után sem, hogy beléptem. - Nincs itt senki.
   Nem törődik velem, elsiklik mellettem, és benyit a fürdőszobába. Körbenéz, majd lassan becsukja az ajtót, és a szinte teljesen üres íróasztalomhoz lép.
  - Hol vannak a könyvek? - kérdezi idegesen.
  Emlékszem, hogy az asztalon hagytam mindet, amikor elindultam, még csak annyi kurázsi se volt bennem, hogy arrébb tegyem őket. Idegesen összeráncolom a homlokom, körbenézek a szobában, sorban rángatom ki a fiókokat, de semmi. Egyszerűen nincsenek meg.
   - Valaki... elvitte őket. 

2015. március 19., csütörtök

X. fejezet 1. rész

Sziasztok! Hosszú késéssel, de meghoztam a következő részt. Mentségemre szolgáljon, hogy eléggé beteg vagyok, ezért nem lett túl hosszú, és nem is túl mozgalmas, de ezt a részt kettészedtem, és majd a következő lesz az, ami terveim szerint pörögni fog. Hagyjatok nyomot magatok után! 

 A kezem halkan kopog Kendra ajtaján, mire az ajtó hirtelen kinyílik.
 Kendra meglepetten áll előttem, az egyik szeme van csak kifestve, a haja szanaszét áll. Ameddig az ő kezében egy smink paletta, addig az enyémben egy zacskó csipsz pihen.
 - Gondoltam, tarthatnánk valami csajos estét. Tudod, van az a film ... - Hazudok. Annak, hogy átjöttem, semmi köze ahhoz, hogy filmezni akarnék. De ahhoz sokkal inkább, hogy félek egyedül. A szememmel folyton az ablakokat figyelem, nem merek újra beleolvasni a könyvekbe, de még csak visszavinni se merném. - De mindegy, látom, dolgod van.
 - Bocsi - mondja, majd a karomnál fogva behúz a szobájába. és bezárja mögöttünk az ajtót. - Peter buliz szervezett egy bárban, jöhetnél te is. 
 Elgondolkozok rajta, hogy mennyire lenne jó ötlet elhagyni a biztonságos kollégiumot. A múltkori élmény se volt túl kellemes, a szilánkok nyomát még mindig érzem magamon. Azokat a nyomokat, amik egyik napról a másikra eltűntek, és még mindig nem jöttem rá, miért.
 Visszatérve az ötletre: még így is jobban tetszik annál, hogy itt maradjak úgy, hogy a mellettem lévő szobában nincs senki - a másik szomszédomat meg még egyszer se láttam kijönni a szobájából, olyan, mintha nem is lakna ott senki.
 Végül bólintok.
 - Adok valami dögöset - mondja Kendra, majd kutakodni kezd a ruhái között. Miközben nekem háttal állva süllyed el félig a szekrényében, faggatni kezd. - Mi van Harryvel? Rég láttam nálad.
 - Csak egyszer jött át. - Leülök az ágyra, ameddig várom, hogy kitalálja, mit is kell felvennem. - Nincs köztünk semmi.
 - És nem is akarsz semmit? - fordul hátra Kendra. Sejtelmesen emelgeti a szemöldökét, miközben kivesz egy ultra dögös magassarkú cipőt a szekrényből. A lélegzetem is eláll. Ebben tudnom kéne közlekedni?
 Miközben az ölembe hull még jó pár ruhadarab, megrázom a fejem.
 - Túl bonyolult lenne - sóhajtok. - Amúgy sem az esetem.
 - Mégis mi lenne benne bonyolult? - A kezembe dob még egy fekete pulcsit, és egy fekete, csipkés melltartót. - Amúgy meg, Harry Styles kinek nem az esete? Ő mindenkinek az esete. Sokan ölnének azért, hogy kefélhessenek vele.
 - Ezt - váltok témát, miközben a melltartót veszem a kezembe. Gyönyörű melltartó, tényleg, de ameddig nincs szükség rá, hogy mutogassam, addig... - nem veszem fel.
 - Dehogynem. - Összegyűjti az összes ruhát, amit kiválasztott arra, hogy felvegyem, majd az ajtó felé tuszkol. Próbálom a melltartót a lehető legjobban eldugni a ruha kupac közepére. - Mész, és felveszed. Mindet - mondja határozottan, rám jön a nevethetnék, ahogy még mindig csak az egyik szeme van kisminkelve. Hihetetlenül viccesen néz ki. - Ellenőrizni fogom, mielőtt kisminkellek.
 - Én is olyan sminket kapok, mint amilyen most van rajtad? - kérdezem, amire csak felnevet. Köhögök, majd halkan megkérdezem: - Harry is ott lesz?
 - Még szép. -  Az ajtót közvetlenül az orrom előtt csukja be, majd újra kinyitja. - Talán valami fűzőt is adhatnék.

  A kezemben szorongatom a hideg, frissen bontott sörösüvegemet, amit pár perce magam bontottam ki, és most a száját a hüvelyk ujjammal tapasztom be, tanulva a a múltkori esettből. Nincs bontott ital, nincs figyelmetlenség, nincs probléma.
 
Kendra mellettem ül, egy whisky-kólát iszogat, miközben Peterrel beszélik át a stratégiát. Peter a fejével egy srác felé biccent, aki éppen mellettünk készül elsétálni. 

 - Úristen, imádom a sálad - állítja meg Kendra a srácot. A fiú nyakában egy mintás, elegánsabb sál lóg, a haja tökéletesen seprű formára belőve, a pólója a rózsaszín egy világosabb árnyalatában szinte világít a neon fényben. 
 - Köszi. - A srác mosolyog, végigsimít a sálján. Egy kicsit oldalra billenti a csípőjét, behajlítja az egyik térdét, kihúzza magát, majd körbenéz közöttünk. - Ki a barátod? - Kendra füléhez hajol az én oldalamon, így még én is hallom, hogy mit mondd. - Mert szerintem elég dögösen néz ki. 
 Őszintén szólva, a srácnak igaza van. Azzal, hogy Peter a saját neméhez vonzódik, rengeteg-rengeteg lány jár rosszul.
 - Szerintem remekül ki fogtok jönni - mondja, majd egy kicsit meglökdösi a srácot, aki boldogan mutatkozik be Peternek. 
 - Ezt meg hogy csináltad? 
 - Mindig így csináljuk. A melegek elég nyíltak, ha pasizásról van szó - válaszol Kendra. - Legalábbis a legtöbb igen. Ha meg tévedünk, és nem meleg, akkor nekem is van lehetőségem szemezgetni. - Huncutul kacsint egyet, majd az üvegét fogva a táncparkett felé fordul, átható tekintettel figyelve az izzadt, vonagló testeket. - Azért ez nem olyan buli, mint a múltkori, nem? 
 - A múltkoriból nem jöttem ki túl jól. 
 - Tudom- fordul felém. - És annyira sajnálom. Jobban oda kellett volna figyelnem rád. 
 - Semmiség. 
Kendra szeme felcsillan, ahogy oldalra nézve észrevesz egy alakot közeledni. A füsttől, ami nagyrészt a füstgépekből jön, és attól, hogy a látásom ugyanolyan rossz, mint volt, de elszoktam a kontaktlencsétől és a szemüvegtől, nem tudom eldönteni, hogy ki az. 
 - Kipróbáljuk hetero pasikkal is. - Kacsint. Ahogy a fiú odaér, karon ragadja. - Úristen, imádom a pólód - vigyorog. Ez a vigyor most sokkal szélesebb, sokkal őszintébb, és valahogy ravaszság árad belőle. 
 - Köszi - simít végig a fiú derekán, centerkandúrhoz (a plázapicsa férfi változatához) illő hangot hallatva. Egy sima, az egyszerűbbnél is egyszerűbb fekete póló van rajta, fekete nadrággal, fekete bakanccsal, egyetlen kiegészítő a nyakában egy papírrepülőt ábrázoló nyaklánc. - Csak szólnod kell, és leveszem. 
 Ekkor ismerem fel a dörmögő hangjából és a göndör hajáról Harryt. Mindketten egyszerre kezdenek el nevetni, majd Harry megszólal, majdnem ugyanazokat a szavakat elismételve, mint amit a meleg srác mondott. 
 - Ki a barátnőd? - A füléhez hajon. - Mert szerintem elég dögösen néz ki. 
 Meglepődök, hogy hogyan hallotta olyan messziről az egészet, de nem túl sokáig foglalkozok vele. Talán mindenki ezt mondja, de lehet, hogy kihallgatott minket. Lehet, hogy szuper képességei vannak. Lehet, hogy ő maga Superman. 
 - Remekül ki fogtok jönni - áll fel Kendra, majd Harry a helyére ül, míg ő egy mellettünk egyedül ülő srácot szó nélkül felránt a helyéről, és a tánctérre vezeti.
 - Szóval, megint rávetted magad, hogy bulizni gyere.
 - Lehet, hogy nem volt jó ötlet - mondom, miközben figyelem, ahogy Harry bárpultra könyököl, majd a hajába túr. Hiányoztak már azok a göndör fürtök. 


 A rövid nadrágban fázok, még így is, hogy alatta egy fekete harisnya melegítene. Örülök, hogy nem hagytam Kendrának, hogy rám erőszakolja a fűzőt, mert így tudok levegőt is venni, a fekete bőrdzsekiben pedig egyáltalán nem érzem magam vadabbnak. 
 - Szerintem meg az volt. Én legalábbis örülök, hogy láthatlak - mondja mosolyogva. A gödröcskék még jobban elmélyülnek az arcán. - Múltkor úgyis eléggé megvertél. 
 Eszembe jut a legutolsó alkalom, amikor találkoztunk. Önvédelmen volt, mint minden egyes csütörtökön, és a tanár kitalálta, hogy fiú-lány párokban kell gyakorolni, ameddig csak lehetőség van erre. Mivel a lányok között én, a fiúk között Harry a legképzettebb, így egyértelmű volt, hogy minket össze fog állítani. 
  - Hagytad magad. 
 - Pehelysúlyú vagy - mondja, miközben végig a szemembe néz. - A pehelysúlyúak a legkeményebbek. Esélyem se volt hagyni magam. 
 Ráhagyom az egészet. Egyértelmű volt, hogy hagyta magát, még csak meg se próbált különösebben védekezni, támadni meg még annyira se. 
 - Amúgy sem ütnék meg egy ... - mondaná, de valaki félbeszakítja.
 - Sajnálom, Clare, de el kell rabolnom ezt a szívtiprót egy percre - mondja a srác, akinek ha akasztanának, akkor se tudnám megmondani a nevét.
 - Vidd csak.
 Iszok a sörömből, majd a kezemmel hessegetni kezdem a két égimeszelőt.
 - Még jössz nekem egy tánccal - hajol oda hozzám Harry. A lehelete megcsapja a fülemet, amitől összerázkódom. Szinte érzem, ahogy elmosolyodik, majd az ismeretlen srác társaságában eltűnik a táncoló tömeg emberei között.

(Nem tudom, miért szedte több részre a szöveget. Elvileg csak kettő.)

2015. március 7., szombat

IX. fejezet

 Hirtelen ülök fel az ágyamon. A hajam nedvesen tapad a homlokomra, izzadtság folyik végig a nyakamon, a takaróm vizesen nehezedik rám, és csak egy mondat visszhangzik a fejemben. 
 Ha befognád azt a kis mocskos pofád, nem kéne, hogy bántsalak.
 Próbálom elhessegetni az emlékét, de akárhányszor eltűnik, újra és újra visszatér. Az az átható sötétség, a foltos képek, fájdalom a nyakamban, ahogy tovább terjed minden porcikámra. Egy valahol ismerős, de mégis idegen hang, ami egyre csak hozzám beszél, a rémisztő suttogások körülöttem. Fuss! Menekülj! Vámpír. 

 Csak ne halj meg. - Visszaemlékszem arra a lágy hangra, ami mindig visszahoz a rémálomból. Ami nem hagy egyedül, megnyugtat és felébreszt. Mégse tudom felidézni, hogy kihez tartozik. Egyszerűen csak egy mondat a fejemben, csak egy megnyugtató, lágy suttogás.
 A függöny meglibben az ablak előtt, egészen az arcomig fújja a dermesztően hideg szél. Összerezzenek. Talán csak a hidegtől, vagy attól, ahogy a függöny formát ölt előttem, ahogy beleképzelem az alakokat, ugyanúgy, ahogy az utcára is. Talán azért is, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy lefekvés előtt bezártam az ablakot, most mégis nyitva van. Talán csak megint hallucinálok. Talán csak fáradtság teszi ezt velem, egy pillanatra megáll bennem az ütő, ahogy egy árnyat látok elsuhanni az ablakom alatt.
 Csak képzelődsz, Clare - nyugtatom meg magam, majd feltérdelek az ágyamon, hogy elérhessem a villanykapcsolót. Idegesen nézek körbe a szobában; azon kívül, hogy az ablak nyitva van, nem tűnik fel semmilyen változás. - Biztos csak egy madár. - Elgondolkozok rajta, hogy vajon repkednek-e egyáltalán madarak ilyen közel az épületekhez az éjszaka kellős közepén, de elűzöm a gondolatot, leszállok az ágyról és becsukom az ablakot - ezúttal kétszer is meggyőződök róla, hogy zárva van-e.
  Figyelem, ahogy a kezem megremeg, amikor próbálom kinyitni, hogy biztosra menjek. Ekkor veszem észre, hogy nem csak a kezem, de az egész testem remeg, mint a kocsonya. Biztosan túl sok volt a könyv, amit olvastam, túl sok rémisztő mítosz és "valós történet". Rengeteg megválaszolatlan kérdés. Miért gyógyultak be a sebeim? Miért fáj a fejem, ha felveszem a szemüvegemet? Mik ezek a rémálmok?
 Visszabújok a takaróm alá, ügyelek arra, hogy minden egyes porcikám a takaró alatt legyen, majd a felkapcsolt villany mellett alszom el.
 Reggel végigfut a hátamon a hideg levegő. Egy szempillantás alatt ülök fel, de az ablak zárva van, még a függöny se libben meg. Megint csak a képzeletem játszik velem - mint ahogy az elmúlt néhány napban folyamatosan.
 Mielőtt a suliba indulnék, fél órára beköltözök a fürdőszobába, ahogy hosszasan folyatom magamra a hideg vizet. A rémálom hatásai meglátszanak rajtam; a hajam kócosabb, mint valaha, a szemem alatt halvány karikák húzódnak, de még ennél is sokkal fáradtabbnak érzem magam. Ahogy megfésülködök, a hajam tökéletesen ápoltan hullik a vállamra, a karikák már eltűntek a szemem alól, sokkal üdébbnek nézek ki, mint szoktam, annak ellenére, hogy ennyire még sosem éreztem magam meggyötörtnek.
 A hajamat a magasan fogom fel egy hosszú copfban, kihúzgálok néhány tincset, egy kicsit összekócolom, majd felteszem az átlátszó üvegű napszemüvegem, ami tökéletes mása az igazi szemüvegemnek - muszáj fent tartanom a látszatot, elég furcsa lenne, ha csak úgy hirtelen helyrejönne a látásom; azt pedig nem mondhatom, hogy kontaktlencsét hordok, mert aki egy kicsit is ért hozzá, az látná, hogy hazudok, és amúgy sem vagyok egy pókember.


 - Kisasszony? - Mr. Bradshaw hangja átlengi a termet, mire hosszan késve elér hozzám, azt is csak az után, hogy Harry oldalba bökött, amiért már hosszú tízpercek óta csak az ablakon bámulok kifelé. Az orkán erejű szél bőven izgalmasabbnak bizonyult az előadásnál, de még azt se igazán figyeltem. Inkább csak magam elé bámultam, ameddig Harry és Bradshaw közös erővel ki nem zökkentettek a merengésemből, most pedig itt ülök megszeppenve, a professzorral farkasszemet nézve, miközben már vagy fél órája azt sem tudom, hol vagyok.
 - Mr. Bradshaw? - kérdezek vissza, miközben próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, akár egy jó diák, visszamosolygok a középkorú fazonra. Várom, hogy mikor fog számon kérni, leszidni, vagy esetleg elküldeni az igazgatóiba, de egyiket sem teszi. Csak megrázza a fejét, majd visszafordul a terem másik feléhez.
 - Haza kéne menned, ha nem tudsz figyelni.
 Harry felém hajol, a haja az arcába hull, finom illata az orromba szökik. Hangja most is gyengéd, valahol mégis parancsoló, a szeme szinte azt sugallja, ha nem fogadsz szót neki, megbánod.
 - Haza kéne menned - ismétlem el, miközben próbálom az ő hangszínét parodizálni. Az egyik szemöldökét felhúzza, és ahogy elmosolyodik, apró gödröcskék jelennek meg az arcán, majd megrázza a fejét. Újra a füzet fölé hajol, és folytatja a jegyzetelést.
 A csengő hangjára egy pillanat alatt pattanok fel, nem törődve a még magyarázó professzorral, majd a táskámat a vállamra kapva sietek el a sorok között a terem kijáratáig.
 Érzem, ahogy egyre inkább kezd rám törni a klausztrofóbia, a falak mintha másodpercről másodpercre közelebb kerülnének, az folyosó egyre zsúfoltabb és zajosabb lesz. A lábaim egyre jobban ragadnak a földhöz, szabadulni akarok, ahogy felnézek, körülöttem mindenkinek hegyes szemfogai vannak, néhányan rám is villantják őket. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne sikítsak fel. Ahogy befordulok az egyik kevésbé zsúfolt folyosóra, a táskámat a fal tövébe hajítom, és letelepszek mellé.
 A fejem majd széthasad, az időérzékem teljesen szétcsúszik, így nem tudom eldönteni, hogy Harry fél perc, vagy fél óra múlva ül le mellém.
 A kezembe fog egy fóliába csomagolt háromszög alakúra vágott szendvicset, majd mond valamit, amit nem értek, de egyedül arra tudok gondolni, hogy biztosan a szendvicset kell megennem. Leharapom az egyik sarkát, majd valami keserű végigfolyik a torkomon. Egy szendvicsben nem kéne semmi keserűnek lennie. Érzem, ahogy a testem egyre inkább elernyed, egyszerűen csak aludni akarok, amikor megérzem Harry kezét a tarkómon, hogy megtartson, ahogy a karjaiba roskadok.

 Miután felébredek, a paranoiám lassan csillapodni kezd. A fürdőszobaajtó kinyílik, Harry botorkál ki rajta; egy törölköző a derekára kötve, a másik a kezében, vizes haját dörzsöli vele. Ahogy meglátja, hogy ébren vagyok, egy pillanatra megtorpan, majd elmosolyodik. Ha láttál már olyan perverz mosolyt... 
 - Bocs - mondja. Hátat fordítok neki, a derekamról lecsúszik a takaró, azt remélem, hogy nem csúszott lejjebb a nadrágom, mert akkor csinos kis rálátást kapna a másik dekoltázsomra. - Ha tudtam volna, hogy ébren vagy...
 - Felöltöztél volna?
 - Nem szórakoztam volna azzal, hogy törölközőt tekerjek magamra.
 - Nagyon vicces - forgatom meg a szememet, bár nem láthatja, mert még mindig háttal vagyok neki.  Hallom, ahogy felöltözik, helyenként megreccsen alatta a padló - gondolom most veszi a nadrágját. Az ágy mellett, a fal tövében észreveszek még egy halom összegyűrt férfi ruhát. Paranoia: jelen. Az első dolog, ami eszembe jut, hogy vagy nekrofíl, és miután bealtatózott, rám mászott, vagy az után mászott rám, miután felébredtem, csak nem voltam tudatomnál, és nem emlékszem semmire. Csodás...
 - Gondolom, most azon gondolkodsz, hogy megerőszakoltalak-e. - Az ágy egyre süllyed alattam, ahogy leül mellém. Már megszoktam, hogy folyton az ágyamon ül, akárhányszor itt volt, ezt tette. Itt volt? Nem, nem volt itt. - Nem szokásom alvó emberekkel kefélni, úgyhogy nem, nem csináltam.
 - Megnyugtató - nevetek fel kínosan. Még mindig a fal felé fordulok, van egy olyan érzésem, hogy pólót még nem vett fel. Újra eszembe jut a szendvics, amit nekem adott, az agyam elborul. - Miért kellett ez az egész? - fordulok felé, hogy át tudjam adni mindazt az idegességet, ami az eddigi félelemből alakult át. Már semmit sem érzek abból, amit eddig éreztem.
 Mellesleg tényleg nincs rajta póló. Nem mintha érdekelne, vagy ilyenek, véletlenül sem nézem egy kicsit túl sokáig az izmait.
 - Milyen egész? - Féloldalasan néz rám, a válla megfeszül, ahogy a fejét felém fordítja. Már nem mosolyog, de a gödröcskéknek a nyoma még mindig ott ül az arcán.
 - Tudod te, hogy milyen egész - rázom meg a fejem, majd visszafordulok a fal felől, a lábam levetem az ágy szélén. Az övé sokkal hosszabb, mint az enyém... 
 Mielőtt válaszolna, elgondolkodik. - Eléggé - újabb gondolkodás - feszültnek tűntél. Azt hittem, ha nem csinálok valamit, tuti kiugrassz az egyik ablakon. Felelősséggel tartozom érted.
 - Felelősséggel? - kérdezek vissza. - Az apám tartozik értem felelősséggel. - Akaratlanul is eszembe jut, hogy mi lehet vele. Napok óta nem beszéltünk. Ha írt is levelet, az is csak napok múlva fog megérkezni.
 - Ő is felelősséggel tartozik érted - mondja.
 - Nem ő is. Csak ő. - Erős hangsúlyt fektetek a "csak" szócskára. Nem tudom, miért gondolja, hogy vigyáznia kéne rám, hiszen nem is ismer, semmi olyat nem tett, amiért ezt kéne tennie.
 - És ő itt van most? - Körbemutat a szobában. - Nincs. A feladat az enyém.
 - A tiéd - ismétlem meg, pár másodpercig ízlelgetem a szót. Az övé. Ilyen egyszerű lenne? Nincs itt az apám, és máris neki kell rám figyelnie? Majd mindenhova utánam koslat, takarodót fúj, és ha rossz vagyok, szobafogságra ítél? - Hát, jó.
 - Ennyi? - Felvonja a szemöldökét, feláll az ágy széléről, majd odébb megy, és egy pólóba bújik. - Azt hittem, kitartóbb leszel.
 - Én meg azt hittem, hogy ez az én szobám - mormogom. Az ajtóhoz sétálok, majd kinyitom előtte, majd ő az ajtón kívül felveszi a kabátját. A folyosón megáll egy srác, egy darabig minket bámul, aztán széles mosoly terül el az arcán, és érzem, ahogy az újabb pletyka készülőben van: Clare Holloway Harry Styles új kurvája.

 Tegnap elértük a 101 megtekintést egy nap alatt, és mindjárt meglesz a 2000 összesen. Köszönöm! (Hagyjatok nyomot magatok után!)

2015. február 25., szerda

VIII. fejezet

HARRY

 A vér illata szinte ömlik befelé a csukott ablakon.
 Leállítom a kocsit, idegesen belevágok a kormányba, hogy levezessem a feszültséget. Ezt is nekem kell elintéznem. Minden egyes mocskos kis szarságukat nekem kell elintéznem, az összes hülyeség után, amit csinálnak, nekem kell takarítanom. De ez ezzel jár.
 A körzeti vámpírok elöljárójának lenni nem egy egyszerű dolog, de mindennek vannak előnyei. Megkapod a tiszteletet, amit megérdemelsz, kimehetsz a napfényre anélkül, hogy szénné égnél, ráadásul még nem kevés dohány is a kezedre kerül. De, ennek fejében, meg kell jelenned mindenféle csicsás kis ünnepségen, és a piszkos munka is a tiéd - a takarítás.
 A zsebembe süllyesztem a slusszkulcsot, majd miután felismertem az áldozatot, gyorsabban kezdem szedni a lábaimat. Hogy konkrétabban fogalmazzak, egyszerűen csak egyik pillanatról a másikra már ott vagyok mellette.
 A vér végigfolyt a nyakán, vörösre színezve a bőrét és a fehér pólójának szövetét. Szétcsúszva fekszik a hideg betonon, a hajában már elkezdett megalvadni a vér.
 Két ujjammal próbálom kitapintani a pulzusát a nyakának azon az oldalán, amin nincs harapásnyom. Meg kéne tudnom állapítani enélkül is, de így sokkal biztosabbra mehetek. Abban a pillanatban, ahogy a nyakához érek, érzem, ahogy a vér lassan, de határozottan lüktet az ereiben. A csuklómba harapok, majd ahogy a vérem kisercen a bőröm alól, a szájához teszem.
 - Csak ne halj meg.

 A kampusz folyosója mint mindig, most is nyüzsög a diákoktól. Vihogó ribancok, enyelgő párocskák és a könyveiket szorongató, vagy éppen a másodfokú egyenlet megoldóképletéről diskuráló stréberek között szlalomozva fordulok be a sarkon, ahol egy olyan ijesztő szarvas van kitömve - amit még valamikor az 1870-es évesekben ajándékozott egy vadász az egyetemnek - hogy még én is megijedek tőle.
 Gyorsan veszem a lépcsőfokokat felfelé, egészen a könyvtár bejáratáig, ahogy beülök a legeldugottabb sarokban a legeldugottabb fotelbe, hogy a legeldugottabban tudjam tölteni a lyukas óráimat az iskola legeslegeldugottabb szegletében.

 A padló helyenként megsüllyed valahol a könyvtár másik végén, ahogy valaki közeledik a hátsó sorok felé. Utálom magam, amiért felismerem az illatát. Úgy érzem magam, mintha valami állat lennék. Talán az is vagyok. 
 - Clare? - A nevén szólítom, amikor néhány polccal arrébb nézelődik. A könyvek közötti résen látom, ahogy összerezzen, már-már megugrik, majd megfordul, de ő nem lát engem a könyvektől.  Behúzom a cipzárt a füzeteim felett, majd a táskát a fotelben hagyva tűnök el én is a sorok között. Most már takarás nélkül láthatom Clare-t.
 Ha még lélegeznék, akkor most biztos elállna a lélegzetem. A haja egy rendezetlen copfban áll összefogva a feje tetején, vékony, apró lábain egy fekete farmer feszül, lenge ingén keresztül látom a melltartójának a pántját. Arra gondolok, hogy talán ki kéne kapcsolnom. Fel se tűnne neki, hogy hozzányúltam, csak az, hogy egyszer csak úgy "véletlenül" kikapcsolódott.
 De aztán a kedvem elmegy az egésztől, amikor meglátom azt, ami mindent felidéz. A nyaka.
 Makulátlan.
 Semmi hiba nincs rajta, egy karcolás sem, egy apró seb, heg, folt, sérülés, horzsolás, semmi. Ami még aggasztóbb, az az, hogy sehol máshol nincsenek már rajta sebek. Ahhoz képest, hogy két nappal ezelőtt még szinte friss sebek borították, így már nincsen hibája, még az apró kicsi pattanások is eltűntek az arcáról, a bőre kisimult, a haja, annak ellenére, hogy kócos, élettel teli és fényes.
 - Szia - köszön, lekap egy poros, áporodott szagú könyvet az egyik polcról, majd felém néz aranyos, vastag keretű szemüvege alól, és elfelejtem, hogy miért is aggódtam idáig. Bár furcsa volt, hogy ekkorát ugrott arra, hogy köszöntem neki, hiszen bátor lányként ismertem meg, egész jól tetteti az idegességét. - Figyelj, sok a dolgom. Utána szeretnék nézni néhány dolognak - mondja, majd újra a könyveket kezdi bújni.
 - Segítek. - Elveszem a kezéből a magasra stószolt könyvhalmot, és a legközelebbi íróasztalhoz viszem, aminek az alján vastagon sorakoznak a használt rágógumik, úgy körül-belül a Cromwellek uralkodása óta.
 - Mit keresel? - Miután a könyveket az asztalra teszem, Clare is mellé ejti a táskáját.
 - Misztikumok - mondja, amitől - leginkább azért, mert az ő szájából hallom - lesokkolok. - Tudod, vámpírok, vérkutyák, ilyenek.
 - Ja, tudom - próbálok mosolyogni, de érzem, hogy csak valami kínos vigyort sikerül összehoznom, de különösebben nem törődik vele. Sőt, még csak rám se néz, csak belelapoz néhány könyvnek a tartalomjegyzékébe, majd visszamegy a sorok közé.
 - Mi ez a hirtelen jött nagy érdeklődés, Pillecukor?
 - Semmi - mondja teljesen nyugodt hangon. Levesz egy újabb vaskos kötetet az állványról, a kezében fogva fölé hajol, miközben erősen hunyorog. - Rémálmok... Paranormális jelenségek a szobádban, rajtad... Csak az átlag dolgok, amik mindenkivel megtörténnek. Például egy nap alatt begyógyulnak a sebeid, amikor azt se tudod, hogy jutottál haza. Szerintem ez tök normális. Veled is történnek ilyenek, nem? Talán körbe kéne kérdeznem a többieket is, hogy velük milyen gyakran történik. Havonta? Hetente?
 - Nekem ez a hobbim. - Próbálok nem arra figyelni, hogy a keze remeg a lapok felett, amint átfutja a sorokat. Szemöldökét felhúzza, a szemüvegét hátratolja a hajába. - Néha valahogy csak úgy haza kerülök, és puff, a sebeim begyógyultak - hadonászok, majd próbálok minél élethűbb mosolyt előszedni magamból. - Szerintem versenyszámot kéne indítani belőle. Kinek sikerül többször összehozni egy hónap alatt.
 - Marha vicces!
 Clare elszáguld mellettem, enyhén oldalba is lök, majd összeszedi azt a rengeteg könyvet, amit kiválasztott, és a könyvtáros nénihez megy- aki jelen esetben egy magas, negyvenes éveiben járó, mellesleg nem túl rossz nő -, feliratja magát, miszerint egy hónapon belül vissza kell hoznia a könyveket, majd néhányat a táskájába rak, a többit pedig udvariasságból elveszem tőle - annak ellenére, hogy tudom, simán elbírná, mert most, ha csak ideiglenesen is, de erősebb.

  - Szállj be, elviszlek - nyitom ki előtte az anyósülés felőli ajtót. Pár pillanatig elmélyülten nézi a Range Rover üléseit, majd kinyitja a hátsó ajtót is, beteszi a könyvek mellé a táskáját, mielőtt beülne.
 Lassan süllyedek be a puha ülésbe, majd úgy teszek, mintha kifújnám a tüdőmből az összes levegőt, csak hogy ne keltsek gyanút, ha már Clare ilyen mélyreható kutatásokat akar végezni a hozzám hasonló lények témájában.
 Bár sok mindenre nem igazán gondolhat velem kapcsolatban - főleg nem arra, ami vagyok.  A gyógyszereim segítségével nappal is utcára mehetek és a bőröm is meleg, már nincs szükségem vérre, a hosszú évek alatt megtanultam, hogyan egyek normális ételt, bár túlzásba sosem viszem. A szemfogaim szinte mindig be vannak húzva, boszorkányok meg már nem nagyon vannak, legalábbis nem sűrűn mutatkoznak.
 - Te hiszel bennük? - töri meg a feszült csendet hirtelen Clare, miután már egy pár perce vezetek. - Mármint az ilyen izékben... mint a vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok.
 Legszívesebben felsóhajtanék, leállítanám a motort és elmondanék neki mindent töviről hegyire, de nem tehetem, hiszen egyikünk se járna túl jól - de legfőképpen ő nem. Ennek közel sem jött el még az ideje, és nem is lenne jó, ha bármikor eljönne.
 - Én? Nem -  mondom leplezve a feszültségemet.
 - Nem történt veled soha semmi... - elgondolkozik, hogy mit is mondjon - abnormális?
 - Nem. - Gondolatban hozzáteszem, hogy azon kívül, hogy átváltoztatott egy vámpír, azóta én is az vagyok, meg még úgy pár száz dolog. - Mondjuk arra meg mernék esküdni, hogy még mindig laknak szörnyek az ágyam alatt.
 - Én nem tudom, hogy mit higgyek - hagyja figyelmen kívül a poént, amivel próbáltam oldani a feszültséget. Ha nem folyna a vérem az ereiben, biztos, hogy most vastag, sötét karikák húzódnának a szemei alatt.
 - Talán nem is kéne foglalkoznod vele. - Érvelnék, hogy ne is keressen semmit, hogy kimentsem magam abból a helyzetből, hogy talán valamire mégis rájöhet. Hiszen ha nem is engem, de mást megtalálhat, és ha kideríti, akkor nekem kell intéznem ezt is, mint elöljáró, az pedig azzal jár, hogy rájön. Hiszen én leszek az első, akihez bármelyik vámpír küldené.
 Felvonja a szemöldökét, a szemüvege alól néz rám, de mintha hunyorogna. Most tökéletesen jól lát - gondolom. - Csak felidegesíted magad rajta. Ha léteznének is, úgyis elérnék, hogy ne tudjunk róluk, nem hagynák, hogy bármilyen kis könyvtári szarság lebuktassa őket.
 - Nagyon értesz hozzá, Harry. - A nevem teljesen érzelemmentesen hagyja el a száját, ahogy az arcáról se tudok semmi újat leolvasni az idegesség mellett, ami eddig is szüntelenül jelen volt. Halkan felsóhajt, majd a fejét a hideg ablaküvegnek támasztja. - Majd segítesz felhozni ezt a sok könyvtári szarságot?
 - Még szép. - Egy színészi műmosolyt húzok az arcomra. - Nem hagynám, hogy egy lány egyedül cipekedjen.
 Lefékezek a kollégium előtt, leállítom a kocsit és kiszállok. Gyorsan, de emberi tempóval megkerülöm az autót, kinyitom az ajtót Clare mellett, majd a könyveknél, és a vállamra kapom a táskáját - ami meglepően laza, szinte már fiús, de legalább nem égetem magam cuki, rózsaszín kis táskákkal -, majd a kezembe veszem könyveket. Lezárom az ajtót, és Clare-rel az oldalamon indulok felfelé a lépcsőn.
 - Talán csak körbe kéne nézned - mondom, ahogy felérünk a szobája közelébe. - Tudod, a vámpírok csillognak, úgyhogy csak akkor mozdulnak ki, ha borult az ég. Esetleg körbenézhetnél néhány baseballpályán, amikor vihar van.
 - Hát persze, biztos, hogy az Alkonyatból kéne kiindulnom. - Clare könnyes szemekkel fordul felém, és leveszi a vállamról a táskáját. Most sírni fog? - El se kellett volna mondanom, ha csak poénkodni tudsz vele - kapja ki a kezemből a könyveket is, majd kinyitja az ajtót, és mielőtt az orrom előtt bevágná, így szól: - Majd szólj akkor, ha tudsz mondani valami értelmeset!

 Sziasztok :) A mostani rész 1528 szavas lett, köszönöm, hogy elolvastátok. Remélem, hogy tetszett :) Hagyjatok nyomot!

2015. február 18., szerda

VII. fejezet

 Az arcomat hideg levegő csapja meg, amikor felébredek. A szívem hevesen dobog a mellkasomban, izzadok és nem tudom, hogyan kerültem a szobámba.
 Álmodtam volna? Biztos nem. Tisztán emlékszem a fültágítós vénemberre, akitől vásároltam, arra, ahogy rettegve sétáltam a kihalt utcákon, aztán...
 A nyakamhoz kapok. Hirtelen fájdalom fut át rajtam, de el is múlik, amikor észreveszem, hogy nincs nyoma harapásnak, kiszívásnak vagy bármi másnak. Nagy levegőt veszek, kitakarózom és felülök, majd felsikítok, amikor meglátok egy fekete bőrkabátos alakot az ágyam szélén ülni.
 - Hallom, örülsz nekem - nevet fel, ekkor ismerem fel a göndör hajú alakot. Felém fordul, rájövök, hogy túl közel van hozzám; nem a lábamnál, inkább derekamnál, talán még annál is közelebb.
 - Mit csinálsz itt?
 - Várom, hogy felkelj. Vagyis inkább vártam. - Hangosan felsóhajt, egy pillanatra tekintete a nyakamra fut, de máris visszanéz a szemembe. A nézésétől zavarba jövök, próbálok nem túl feltűnően nyelni egyet, de még én is érzem, ahogy elnyílnak a szemeim, ahogy vér ízét érzem a számban. A nap már felkelt, de furcsa módon még mindig nem tűnt el az íze - bár abban sem voltam biztos, hogy van mit éreznem.
 Harry feláll az ágy széléről, kivesz a zsebéből egy kis dobozt, amiben mintha apró cukorkák csörögnének.
 - Mi történt? - kérdezem. A könyökömre támaszkodom a hátam mögött.
 Harry hátat fordít nekem, a kis hűtőszekrényemhez sétál, kivesz egy palackozott ásványvizet. A dobozból a tenyerébe borít valami átlátszó tablettát, majd a vízzel együtt beveszi. Ahogy befejezi, továbbra is hátat fordítva válaszol. - Úgy kapartalak össze az utcáról. - Leteszi a palackot a frissen lakkozott íróasztalra. - A földön aludtál. Elég gáz lett volna, ha nem én találtam volna rád. - Megtölt egy poharat vízzel, majd a kezembe adja. Sejtelmes mosoly terül szét az arcán. - Még a lábaid is nyitva voltak, ha szoknyában lettél volna...
 - Fogd már be! - vágok közbe. Zavarba jövök, nyugodtnak tettetve magam veszem ki a kezéből a poharat.
  Az egészet álmodtam. Nem történt meg belőle semmi, annak ellenére, hogy milyen tisztán emlékszem rá, abból pedig semmi sem maradt meg, hogy valahol összeestem volna, de még annyi se, hogy elfáradtam. Az ég világon semmi. Ehelyett terpeszben feküdtem a földön, azt sem tudom, hol. Meg kéne nyugodnom, hiszen semmi bizonyítéka nincs annak, hogy valóban nem álmodtam volna, de még most is látom magam előtt az arcát, még mindig érzem azt a hideg, szúró érzést a nyakamnál, a vére ízét a számban.
 Már a gondolattól is összerezzenek. Szédülni kezdek, hallom, ahogy a vér lüktet az ereimben.
 - Fázol? - leteszem a félig üres poharat az éjjeliszekrényemre. Harry az ágy mellé guggol, majd a kezemet az övéi közé fogja. A keze meleg, szinte égeti a bőrömet, látom, ahogy az ujjaimból kiolvad a jég a kezei között.
 - Rosszul vagyok - suttogom, és megkapaszkodok a karjában, hogy ne dőljek hanyatt - valahogy nem vagyok képes felfogni, hogy az ágy így is, úgy is megtartana. Percekig csak kapaszkodok belé. - Ne menj el!
 - Nem megyek sehova - mondja, majd leül mellém, megtámasztja a hátam, és visszaadja a kezembe a poharat. - Ezt idd meg.
 - Aludni... aludni akarok - motyogom. A nyelvem összeakad a szavak között, sokat kell gondolkoznom rajta, hogy mit is jelent, amit az imént mondtam. Harry képe elmosódik előttem, ahogy megpróbálom eltolni magamtól, de vagy túl gyenge vagyok, vagy ő tartja magát sziklaszilárdabban, mint azt elképzelni tudnám.
 -  Csak idd meg ezt, és utána aludhatsz. - A kezembe nyomja a poharat, de nem engedi el. Sejtheti, ha elengedné, akkor elejteném. Makacsul ellenállok. - Ígérem.
 - Bizzzztos megkérgez...megkérdez...mérgezted.
 Fejemet a vállára hajtom, halkan kuncogok. - Nem iszom meg.
 Harry az egyik kezével a fejemet támasztja meg, másikkal a poharat emeli a számhoz. - Nem, nem, nem, nem, nem - ismételgetem. Kapálózni és sikítani kezdek, megpróbálom kilökni a kezéből a poharat, de még csak meg sem löttyen benne a víz.
 Az ajtó hirtelen lendülettel csapódik ki, benne egy ijesztő, magas alakkal. Úgy mosódik el előttem, mintha vízen keresztül nézném, egyedül azt tudom megállapítani, hogy nő lehet.
 - Mi a franc folyik itt? - Kendra hangja különböző sávok között ugrálva jut el hozzám; meg tudom állapítani, hogy kérdezett valamit, de azt nem, hogy mit. Felsikítok, teljes erővel próbálom ellökni magamtól Harryt, de nem érek el vele semmit. Hagyom, hogy továbbra is az ágyam szélén maradjon, de én a falhoz préselem magam. Azt várom, hogy a fal elnyeljen, hogy a vakolat és a vályog magába temessen, érzem, ahogy mint egy puha matrac, megsüllyed alattam, de tudom, hogy ez nem lehetséges.
 Egyre rosszabbul vagyok. Harry feláll az ágyról, hosszú léptekkel Kendrához siet.
 - Nem akarja meginni. - A pohárban lévő furcsa, visszataszító löttyön - láthatólag vízen - megtörik a fény, ahogy a kezébe nyomja. Úgy csillan meg, mint egy ragadozó szeme, ami csak a zsákmányára vár. - Az egészet meg kell innia.
 - Ez az? - kérdezi a lány. Milyen "az"? Nem csak víz? Miért akarják megitatni velem azt? - Harry, komolyan azt kell neki adnod?
 - Muszáj - suttogja. Kezét a fejéhez emeli. Legbelül tudom, látom, ahogy az ujjait göndör tincsei közé futtatja, de valójában túl homályos és remegő a kép ahhoz, hogy bármit kivehessek belőle.
 Nem tudom végighallgatni, miről beszélnek. Nem is érteném, minden összefolyik előttem. Talán halott csillámpónikról, hiszen elég idegesnek tűnnek. Biztos sajnálják őket, amiért meghaltak. Ó, szegény csillámpónik!
  Aztán meglátom az egyiket az ablaküvegen keresztül. Színes sörénye ide-oda lebeg a levegőben, a szálak közé nyalókák ragadtak, azok alól mosolyog rám. Finom lehet az a nyalóka. Kinyitom az ablakot, és a párkányra állok. Az ablak szélébe kapaszkodva nézek le a több emeleten át cikázó, csillámos, rebegő, szinte átlátszó szárnyú csillámpónikra, miközben várom, hogy az enyém közelebb jöjjön. Fel kéne ülnöm a hátára, hogy nyalókát eszegetve elsuhanjunk a végtelenbe. Mindig is akartam egy csillámpónit.
 Átkarolom a póni nyakát. Furcsán puha, alig érzem a karjaim között, szinte olyan, mintha csak levegő lenne. Színes, édes, kedves levegő, akinek a hátára ülök, hogy közelről nézhessem a naplementét, a szivárvány tetejéről lógatva lábaim.
 Előrelendítem a lábam, de mielőtt felülhetnék a pónira, valaki elkapja a derekamat, és szabad kezével behajtja az ablakot. Rúgkapálok, próbálok kikerülni a karjai közül: Én csak a pónimat akarom.
 
 - Engedj el! - kiabálom, bár nem hiszem, hogy elég érthetően. A nyelvem esetlenül akad össze többször is, megpróbálok mondani még valamit, de mialatt felkészülök rá, már el is felejtem, mi az. Harry erős karjaival az ágyra dob, a rács hangosan reccsen alattunk, egy pillanatig azt várom, hogy összetörjön a súlyunk alatt.
 Harry teljes súlyával a csípőmre ül, kezemet a takaróhoz szorítja a fejem felett, próbálok mozdulni, ellenkeznék, de azt sem tudom, miért.
 Aztán Harry szemei elfeketednek, az erei kidüllednek a nyakán, szemfogai meghosszabbodnak; a felsők az állát súrolják, miközben hörgő hangot hallat. Teli torokból sikítok, megpróbálom lelökni magamról, de még csak arrébb se mozdul, szájával a nyakamhoz közelít.

 Érzem, ahogy valami hideg folyik végig a torkomon, belülről lehűtve azt. Egy szempillantás alatt megnyugszok, a kép kitisztul előttem, a hangok már nem ugrálnak különböző oktávok között a fülemben, nem érzem magam őrültnek. Harry még mindig a csípőmön ül, de a szeme fehérje teljesen normálisnak tűnik, ahogy az erei se formálódtak el különösebben, a szemfogai pedig teljesen emberiek.
 Kendra áll az ágy mellett, kezében tartja a poharat, aminek a tartalmát oly nehezen itatták meg velem. A torkom egyre hidegebbnek érzem, sűrűn kapkodom a levegőt, miközben próbálok megnyugodni, Harry keze a csípőmnél matat. Nem is a csípőmnél, inkább a saját zsebében, de a kettő olyan közel van egymáshoz, hogy semmi különbséget nem érzek a kettő között.
 A pulzusom egyre inkább csökken, a szoba megszűnik forogni körülöttem, már nem látom az ablakban cikázó csillámpónikat, nem látom Harryt szörnyetegnek.  - Ezt kell még venned, ha lenyugodtál - nyújt felém egy vörös színű, aprócska tablettát. A karjába kapaszkodok, hogy felhúzzam magam, miközben ő lemászik rólam, és az ágy mellé áll.
 - Mi ez? - kérdezem. Számítok rá, hogy most már mindent képes leszek felfogni, amit mondanak. Így is történik.
 - El fogsz felejteni mindent, ami a tegnap éjszaka történt, és azt is, ami utána.  - Harry próbál nyugodtnak tűnni, miközben szétzilált tincseit igazítja a helyükre. Már ha van helyük - gondolom. Nem hiszem, hogy lenne. 
  Nem mondok semmit. Nem is kell gondolkoznom; határozottan tudom, hogy el akarom felejteni. El akarok felejteni mindent, nem akarom, hogy tovább kísértsen. Nem akarok emlékezni.
 Beveszem a tablettát. A szemhéjaim lecsukódnak, a lábaim elgyengülnek alattam, utoljára Harry tenyerét érzem a derekamon, hogy megtartson, mielőtt földet érnék.



 Kong a fejem. Nem fáj, nem is érzem magam fáradtnak, egyszerűen mintha üres lenne, mintha hiányozna belőle valami.
 Az oldalamon fekszek a puha takarón, nem vagyok betakarva, a lábam a hideg padlóra lóg, a kezem szintén. A másik lábamat is átvetem az ágyon, lassan állok fel, megigazítom magamon a pizsamám. Mikor öltöztem át? - kérdezem magamtól, de megnyugszok annyival, hogy bevásárlás után nagy valószínűséggel olyan hulla voltam, hogy nem maradt meg még az se, hogy hazaértem volna.
 A fürdőszobába csoszogok, lehámozom magamról a vastag, pamut pizsamát. Csodálkozok, hogy ezt vettem fel - meleg van, ilyen időben inkább a rövidebb, vékonyabb pizsiket veszem fel, de betudom a fáradtságnak.
  Beállok a zuhanyrózsa alá, élvezem, ahogy a hátamon apró cseppekben folyik végig a víz. Óvatosan kenem el a derekamon a tusfürdőt, odafigyelve, nehogy elkaparjam a sebeimet. Tapogatózni kezdek, ahogy nem találom a sebeket a bőrömön. Összehúzom a szemöldökömet, erősen koncentrálok; ennyi idő alatt nem gyógyulhatott be. Felemelem a karom, hogy megnézzem az oldalamon húzódó hosszú vágásokat, amiket még az üvegasztal kisebb-nagyobb szilánkjai okoztak. Megszédülök. Nincsenek. 

2015. február 6., péntek

VI. fejezet

 A torkom már kiszárad, amire sikerül visszafojtanom a sírásomat.
 Nem akartam gyengének tűnni, de így, hogy ilyen hamar leengedtem a falat, és megmutattam a gyengébbik oldalam,  mindent elszúrtam, amit eddig sikerült felépítenem magam körül, de remélem, hogy a romjaiból újra magam köré húzhatom, hogy soha többé ne tudják betörni.
 Amikor már a halk szipogásom is abbamarad, a tüdőmet teleszívom levegővel és Harry kellemes illatával, majd elengedem őt, és a nyakam mögé nyúlok, ahol lefejtem magamról a karjait. Meredten néz maga elé, amikor hátrébb lép, majd pár másodpercig kisírt szemeimbe néz, a mellkasa megemelkedik, olyan, mintha ő is sírt volna. Egy hosszú lépéssel indítva fordít nekem hátat, majd egy szó nélkül elindul, én pedig csak a távolodó, széles vállát figyelem.
 Felveszem a földről a táskámat, amit időközben a földre ejtettem, és a hátamra veszem. Minél előbb be szeretnék zárkózni a saját szobámba, hogy egyedül lehessek, legszívesebben egészen a kollégiumig futnék, de az oldalam szúr, ahogy a rendezetlen szipogás közben rosszul vettem a levegőt, és az is valószínű, hogy ismét felszakadt az egyik sebem. Szuper.
 Nehezen veszek levegőt, az arcom még mindig nedves, amikor elindulok. Fáradtabb vagyok, mintha egész nap teheneket cipeltem volna. A szobámba érve az első után a fürdőszobába vezet - szokás szerint. Lemosom a sminkem, már amennyi persze megmaradt belőle, majd a zuhany alá bújok. Szerintem én vagyok az egyetlen ember, aki egy nap akár háromszor is képes lezuhanyozni.
 Egy melegítőnadrágot és egy laza pólót veszek fel, a hűtőládámban kezdek el kutakodni, hogy vacsorát készíthessek magamnak, de a láda teljesen üres. Csalódottan sóhajtok fel, és abban a pillanatban a gyomrom is korogni kezd.
 Kihúzom a függönyt. Kint már elkezdett sötétedni, de még nincs vaksötét, így felveszek egy átmeneti kabátot és egy pár tornacipőt, és a zsebembe csúsztatom a telefonom. A hűtő szélére mágnessel egy cetli van rögzítve, ahova a legközelebbi éjjelnappali címe van felírva. Még Kendra írta fel nekem, ha bármire szükségem lenne.
 Memorizálom, majd az ajtón kilépve bepötyögöm a telefonomba a címet, megnézem az útvonalat, a telefont pedig visszasüllyesztem a zsebembe.

 Alig látok az orromig. A telefonommal próbálok világítani az éjjelnappali felé menet, de ahhoz képest, hogy elvileg ez a legközelebbi hely, ahol este is bevásárolhatok, elég régóta sétálgatok. Kezdek félni, hogy eltévedtem, de pontosan követtem az útvonalat, amit a telefonom szabott ki.
 Aztán megpillantom a halványan villódzó, neon fényű "0-24" táblát, aminek talán jobban örülök, mint szoktam, és szedni kezdem a lábaimat. Egy ág reccsenését hallom mögöttem - vagy talán alattam -, de hogy biztos legyek benne, futni kezdek, majd betérek egy kis üzletbe. A kis üzletbe, ami talán nem is lehetett volna kisebb: néhány polc konzerv, rágcsa, mellette néhány majdhogynem üresen kongó hűtő, pont olyan, ahova csak a kolisok járhatnak - de minden van abból, ami egy kollégiumi élethez kell. Dobozos pizza, mirelit kaja, csipsz, kóla, kávé és energiaital. Ezekből van a legtöbb.
 Találomra lekapom a mai betevőmet, és a pulthoz lépek. Egy pillanatra megijedek az eladótól; az ötvenes évei környékén járó férfi ősz hajtincsei alól rám mosolyog, kivillan a piercingekkel kirakott nyelve, a fülén keresztül látom a háta mögött lévő polcot. Legjobban viszont a keze aggaszt. Ahogy visszaadja a visszajárómat, óvatosan kell felé nyúlnom, nehogy megsértsenek hosszú, hegyes körmei a göcsörtös ujjai végén.
 Kapkodva elmormogok valami köszönöm félét, majd minél előbb próbálok kiszabadulni a kísérteties helyről, miután az egyik lámpa a sok közül hirtelen kiég. Nem várom meg, hogy kiérjek a férfi látószögéből; becsapom a bejárati ajtót, és azonnal futni kezdek, újra hallom az ágak hangos nyögését a közelemben, de nem merek megállni, hogy meggyőződjek róla, hogy vajon az én lábam alól jön-e.
 Egy kivilágítottabb helyre érek, ahol már van merszem lassítani. A mellkasomat lehűtötte a jeges pizza, amit egészen eddig szorosan öleltem magamhoz, mintha bármit tehetne az épségemért. Lassan megállok, hogy kifújhassam magam.
 Aztán egy reccsenés.
 És még egy.
 A lábam a földbe gyökerezik, futnom kéne, de az összes erőm elfogyott, abban reménykedek, hogy egy ilyen nyílt, kivilágított téren ilyenkor legfeljebb olyan okkal sétál bárki is, mint amilyennel én. Felsikítok, amikor egy kezet érzek a vállamon, de a hangomat eltompítja a kéz, ami a számra szorul. Megpróbálok bevetni sorban minden mozdulatot, amit tanultam, próbálok sikítani és kiabálni, de bármit csinálok, nem segít. A férfi, aki lefog, nem enged a szorításából, ehelyett megfordít és gyomorszájon térdel.
 - Ha befognád azt a kis mocskos pofád, nem kéne, hogy bántsalak - szólal meg rekedt hangon, egyenesen a fülembe suttog, ahogy összeroskadok -, hamarabb végeznék. Mindkettőnknek egyszerűbb.
 Felismerem ezt a hangot. Eszembe jut a nyári buli, amikor a srác bepróbálkozott, miután megmentettem egy verés elől. Jamie.
 Látom, ahogy egy közeli házban felkapcsolódik a villany, de mielőtt látnám, hogy ki az - vagy ő láthatná azt, hogy mi történik itt - Jamie karon ragad, néhány méteren keresztül rángat, egyenesen egy eldugottabb sikátorba. Nem tudom, hogy most sírjak, vagy nevessek. Milyen sablonos, egy sikátorban fog kinyírni.
 
Az adrenalin- és a félelemszintem pillanatok alatt még magasabbra szökik, mert nem tudok mit tenni a szorítása ellen. Az ujjai a karomba mélyednek, még csak lefeszíteni se tudom magamról, olyan szorosan fog, hogy azt hiszem, akármelyik pillanatban eltörheti a karom. Az egyik ujja egy mélyebb sebemre csúszik, hangosan felsikítok, de a mocskos kezét újra a számra tapasztja.
 Erősen beleharapok az egyik ujjába, a vére ízét érzem a számban; furcsán keserű, szinte hideg, és egy pillanat alatt elmúlik. Elrántja a kezét, egy pillanatra megvilágítja az utcalámpa fénye; ekkor látom, hogy nem látok semmit. Az ujján nincs seb, egy csepp vér, aminek nincsen forrása, csordogál a csuklóján. Elkerekednek a szemeim, ameddig ő hátralép, kiköpöm a számból a rossz ízű vért. A vért, ami a semmiből jött, de mégis érzem, és látom a nyomát.
 Megtörlöm a szám szélét, majd a kezemet a srác felé lendítem. Elképzelem, ahogy összeesik, de legalább egy kicsit meginog, én pedig elfutok, de nem jön össze. Öklömet, mintha semmit se jelentene neki, a kezébe fogja, és rászorít. Az egész karomon végigfut a fájdalom, ahogy hangosan ropognak az ujjaim, elengedi a kezem, ami egyből a testem mellé lendül. Kezét, amivel az előbb valószínűleg eltörte néhány csontomat, most a nyakamra szorítja, és egy pillanat alatt a falhoz nyom, bőven a feje fölé, majd visszaenged szemmagasságba. Az arcomhoz hajol; nem érzem forrónak a leheletét, annál inkább érzem jéghidegnek a nyelvét, ahogy végighúzza az arcomon. Undorító. Elfintorodok. A félelmemet hamar elűzi az undor, összeszűkült szemekkel nézek rá. A lábaim szabadon lógnak, így az ő legérzékenyebb helyét célozhatom meg vele, de erre is csak éppen felnyög, és egy kicsit megrezzen, de nem engedi el a nyakam. Érzem, ahogy egyre szorosabban fog, kezdek szédülni; valószínűleg elszoríthatja az egyik ütőeremet, de nem eléggé, hogy elájuljak. Mintha közelebbről hallanám egy autó hangját.
  Aztán rám mosolyodik. Azzal az ijesztő, fagyos mosollyal, ami nem ér el a szeméig. A szeméig, ami most véraláfutásos, és szinte az egész fekete, hátborzongató. A szájára nézek: a szemfogai meghosszabbodtak, fehéren világítanak a sötétben. Tuti álmodom. Biztos bevertem valahol útközben a fejem, vagy fejre estem futás közben. Ezek a gondolatok egy cseppet megnyugtatnak, és hagyom, hogy a nyakamat sújtó fájdalommal hegyes fogait a nyakamba mélyessze, mert tudom, hogy ellenkezni nem tudok, és valószínű nyugodtan fogok felébredni ebből a rossz álomból.

 Sziasztok! Mostantól a bejegyzés végére fogom ezt a részt írni, hogy a megosztásnál ne ez látsszon :) Egy kicsit tovább tartott megírni ezt a részt, mint az előzőket, és még mindig nem sikerült elérnem a kitűzött célt, ami a minimum 2000 szó/rész lenne. De hát nem tudok több mindent belepréselni, így ez a rész összesen 1172 szavas lett. Jó olvasást! (jó, ezt hülyeség volt ideírni, már valószínű, hogy elolvastátok..)

Hagyjatok nyomot! Minél több visszajelzés, annál több kedvem lesz írni, és akkor hamarabb lesz kész! :)