-->

2015. április 27., hétfő

XI. fejezet

- Igazából... elhagytam őket. 
  A könyvtárossal szemben állok, az ujjaimat tördelem, és próbálom a lehető legbűnbánóbb arcomat elővenni. Hazudok. Milyen egyszerű is lenne, ha csak elhagytam volna a könyveket. 
  A helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Napokig kerestem a könyveimet, amiket azért vettem ki, hogy rájöjjek a körülöttem folyó paranormális jelenségek nyitjára, de csak egy még inkább paranoiás jelenséggel találtam szemben magam. Egyszer mozdultam ki otthonról, és a könyvek nyomtalanul eltűntek, ráadásul nem is egy. 
  Érzem, hogy ez nem kicsit fájni fog a pénztárcámnak, de ennél nagyobb gondom is volt. Valaki betört a szobámba, és nem csak a könyveket, de a kulcsomat is elvitte. Harry szerint csak voltam elég szerencsétlen ahhoz, hogy elhagyjam a kulcsaim, de tudom, hogy nem így tettem. Azt a kulcsot, amit néhány napja magammal vittem, Kendra visszahozta, de a pótkulcs nincs meg. A portásunk pedig nem hajlandó kicseréltetni a zárat, úgyhogy most valaki a nagyvilágban az én pótkulcsommal mászkál, és ha megint át akar ugrani, akkor még csak be se kell törnie. Szimplán beteszi a kulcsot a zárba, benyit, és még csak nyomot sem hagy maga után, még vissza is csukhatja maga után az ajtót. 
  Már ha nem akarja nálam hagyni a kulcsot, de mégis miért akarná? 
  Kendra és Harry folyamatos megfigyelésben tartanak. Sose vagyok egyedül. Ha Kendrának dolga van, akkor Harry átugrik hozzám - annak ellenére, hogy tisztán megmondtam neki: hagyjon békén -, és próbál úgy viselkedni, hogy fel se tűnjön a jelenléte. De hogy ne tűnne fel, hogy egy száznyolcvan magas göndör isten mászkál a szobámban, amikor még csak nincs is elég hely kettőnknek? 
 Most is éppen rám vár a bejárati ajtó másik oldalán, amíg én próbálom kimagyarázni magamat a kellemetlen helyzetből. 
  - Igazából nem pontosan elhagytam őket - folytatom, miután a könyvtáros csak az orrnyergére tolt szemüvege alól bámul rám mereven. - Hazalátogattam a hétvégén, és magammal vittem őket, de otthon maradtak. Apukám azt hitte, hogy egy másik rokonnak a gyerekéé, ezért odaadta neki, de az a bizonyos rokon visszaköltözött Amerikába, és magával vitte a könyveket a lányának, és egy darabig biztos, hogy... 
  - Nem érdekelnek a részletek - mondja szemüvege alól, mire meghökkenek. Feleslegesen gondolkoztam ennyit a fedősztorin? - Ha nem tudod visszahozni őket a héten, ki kell őket fizetned. 
  - Szeretném most kifizetni őket. 
  A kezemben szorítom a pénztárcámat, miközben várva, hogy mennyit kell fizetnem, azt számolgatom, hogy hogyan fogom kihúzni hónap végéig. Bediktálom a könyvtárosnak a kódomat, majd pár másodperc múlva jön az összeg, én pedig megszédülök a hatalmas számoktól. 
    - Nincs - a hangom elcsuklik, de összeszedem magam - ennyi pénzem. 
  - Ezek a könyvek rendkívül értékesek voltak. Ha nem tudod kifizetni, akkor bírósági eljárást indítunk - közli nyugodtan. - Az biztos, hogy többe fog kerülni. 
  - Nem kell, megoldom - nyugtázom, miközben a tárcámat visszasüllyesztem a táskámba. - Egy hetem van, igaz? 
  - Kettő. A határidő lejárta után egy heted van fizetni, utána növeljük a pótdíjat, egy hónap után bíróságra megyünk. - A szemüvegét csak most tolja vissza a helyére, szája gúnyos mosolyra húzódik. - Jegyezd meg! 
   - Oké, megjegyezve. - Próbálok lazának tűnni. Ezt még gyakorolnom kell. - Viszlát. 
   - Viszlát! - szól utánam, de én már az ajtó túloldalán vagyok. 
   A pulzusom már az egekben jár, amikor elérek a bejárathoz. A hideg levegő megcsapja az arcomat, ami egy kicsit lehűsít, de nem ér túlságosan sokat. Ideges vagyok. A pénzem szinte centre pontosan ki van számolva hónap végéig, és akkor most jön ez a három számjegyű összeg, amit két héten belül össze kell kaparnom. Nincs munkám. Az apámhoz nem fordulhatok, semmit se tudok róla azóta, amióta Afganisztánba ment, Kendra anyagi helyzete pedig az enyémhez hasonló. Az egyetlen ember, akiről tudom, hogy biztosan kisegítene, az Harry. De szégyenlem megkérni rá, hogy pénzt adjon, még csak kölcsönbe is. 
   - Sikerült elintézned? - Harry a falnál támaszkodik, majd ahogy felé fordulok, ellöki magát, és elém sétál. 
   - Ki kell őket fizetnem két héten belül. 
   - Mennyi? - kérdezi. Még idegesebb vagyok, talán le kéne tagadnom, mondani egy kisebb számot, de feleslegesnek érzem, hogy hazudjak. 
   - Négyszáz nyolcvan-öt font* - válaszolom feszülten, majd a hajamba túrok. - Nincs ennyi pénzem. 
  Harry átveti a lábát a motorján, és vár, hogy mögé üljek, de mielőtt megtehetném, újra beszélni kezd. 
   - Kifizetem - tanácsolta. - Tudod, gazdag szülők gyereke vagyok, mindenre van pénzem. 
   - Visszafizetem - vágom rá. - Egy hónapon belül, ígérem. 
  Megrázza a fejét, a tincsei ide-oda ugrálnak a feje körül. Feltűri a bőrdzsekije ujját, az egyik lábát felemeli a földről. 
   - Nem kell visszafizetned. 
  Ha aranyos kislány lennék, biztos élnék a lehetőséggel. Harry Styles kifizeti a könyveket, amiket lenyúltak tőlem, ráadásul naponta több órát is együtt töltünk. Boldognak kéne lennem, hogy a lányok bálványa ennyit foglalkozik velem, de inkább vagyok zaklatott, mintsem jókedvű.
   - Visszafizetem - csattanok fel megint, mire Harry felsóhajt. - Csak adj egy kis időt. 
  Megtekeri a kormányt, mire a motor felbőg, a kerekek alól halovány füst száll fel, de ez is felsérti a torkomat. 
   - Most akkor felszállsz, vagy hagyjalak itt? 


Felszolgálót azonnali kezdéssel felveszünk!  

  Megállok a hatalmas étterem bejárati ajtaja előtt. Az óra az ajtó túloldalán délután négyet mutat, ez az egyetlen oka annak, hogy el mertem indulni. A tömeg hatalmas, így csak egy sikoly, és máris mindenki rám figyelne, de remélhetőleg nem kell használnom ezt a taktikát. 
  Összeszedem a bátorságomat, és előtúrom a dossziét a táskámból, benne kinyomtatott önéletrajzommal. Kifelé húzom az ajtót, és belépek, néhány felém forduló tekintet kereszttüzében sétálok el a pultig. 
  Egy magas, szőke lánnyal állok szemben, aki éppen a poharakat törli szárazra, majd egy pillanatra hátat fordít, és felhelyezi őket a háta mögött húzódó, üvegektől csillogó polcok egyikére. Megtörli a kezét, majd nekem szenteli a figyelmét. 
  - Az állásra jelentkezel? - érdeklődik. Bólintok, majd a pultra csúsztatom az önéletrajzomat. - Ó, ez igazán nem fog kelleni. 
  Megrázza a szőke haját, a tincsek egyik válláról a másikra ugranak. Egy pillanatra meghökkenek. Ennyi? Máris betöltötték az állást? Vagy már ránézésre se felelek meg az elvárásoknak? 
  - Fel vagy véve - töri meg a csendet, mire kifújom a bent tartott levegőt. Csak most veszem észre, hogy már másodpercek óta nem lélegeztem. - A főnök azt mondta, hogy aki jól néz ki, felvehetem. Te egész csinos vagy, jól fog állni a munkaruha. 
  - Mikor kezdhetek? - dadogom el halkan, mire a lány elmosolyodik. 
 - Akár most is - mondja, majd int a nem sokkal távolabb álló kollégájának (kollégánknak?) hogy vegye át a helyét, majd elindul hátrafelé. - A fiúk és a lányok együtt öltöznek, úgyhogy remélem, nem vagy szégyenlős. A munkaruhád egy szürke nadrágból, fehér ingből, a fekete-vörös kötényből és egy sapkából áll, ami alá be kell tűrnöd a hajad. 
   Bevezet egy öltözőbe. A helység nem túl tágas, néhány szekrény sorakozik a fal mellett, a másik oldalon néhány ruhafogas és egy faltól falig nyúló pad. Levesz a fogasról egy zsákba csomagolt ruhát. 
   - Crissy hasonló alkatú volt, mint te, úgyhogy nem kell majd sokat átszabni a ruháján - nyomja a kezembe a zsákoz. - Vedd fel! 
   - Öm.. oké. - Kibújok a pólómból, és magamra veszem a fehér inget, majd ugyanezt teszem a nadrágommal is. 
    - Ma még csak törölgetsz és leszeded az asztalokat. Adok egy étlapot, meg kell tanulnod, hogy mi mennyibe kerül, hogy mik a hozzávalói és körül-belül hány kalóriát tartalmaz. 
   - Mind holnapra? - kérdezem. Nem tűnik egyszerű feladatnak. 
  Behúzom a hasam, és begombolom magamon a nadrágot. Feszül a combomon, de nem jegyzek meg semmit, hiszen a szöszin is ugyanígy áll. Az a mellemnél az ing túl bő, és az ujjai is hosszúak. Apropó szöszi: még nem tudom a nevét. 
 - Mind holnapra - ismétli meg, miközben rám mosolyog. Felém fordul, ekkor megpillantom a névcéduláját, amin a neve virít: Mary. - Majd amikor végzel, feltűzöm a ruhát, hogy holnapra jó legyen. 
   - Oké. - Nem tudok rendesen beszélni. Zavarban vagyok, hogy át kell öltöznöm előtte, hát még mi lesz akkor, amikor a másik nemhez tartozó kollégák is köztünk lesznek? - Mikor végzek? 
   - Gondolom egyetemista vagy, igaz? 
  Bólintok. 
 - Akkor jobban járnál egy részmunkaidőssel. Számoljuk azt, hogy négykor kezdtél, úgyhogy nyolckor már elmehetsz. 
  Ismét bólintok. Nyolckor már javában sötétedik, de még van annyi ember az utcákon, hogy időben hazajuthassak, bár már most látom magam előtt, ahogy össze-vissza forgolódva biztatgatom magam, hogy nem követ senki. 
   
  Négy unalmas órát töltök asztaltörölgetéssel és leszedéssel, de a pénz az pénz. És nekem most pénzre van szükségem. Nem is kevésre. 
  Visszasétálok az öltözőbe, és mielőtt vetkőzni kezdenék, körbenézek. Az öltözőben nincs senki, és azt se látom, hogy bárki errefelé tartana, így bátran vedlem le először a fehér ingem. 
  Aztán hirtelen kicsapódik egy ajtó, és Harryvel találom szemben magam. A kilincsen támaszkodva lóg be az öltözőbe, a lába még a folyosón van, halkan liheg. 
  - Clare, mi a fra... - hirtelen elhallgat, egy pillanatra megáll, és végigpillant rajtam. Ekkor kapok észbe, hogy nincsen rajtam póló, és sikítva magam elé kapom az inget, mire ő hangosan becsapja az ajtót. 
  Pár másodpercig ülök a padon, majd kifújom a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartottam, Felállok, felveszem a pólóm, majd átvedlem a nadrágomat is. Pár másodperccel később Harry halkan bekopog. 
  - Tessék? - szólok ki, mire halkan kinyílik az ajtó, és egy göndör fej jelenik meg a nyíláson keresztül, majd Harry belép az öltözőbe, és behajtja maga mögött az ajtót. 
  - Nem mehetsz el csak így. - Idegesen megrázza a fejét, én pedig felállok, hogy ne legyen akkora a magasságkülönbség. - Már sötétedik. Kendra szólt, hogy nem talál sehol. 
  - Dolgoztam.
  - Veszem észre - csattan fel. - De attól még szólhattál volna nekünk. 
 - Gondoltam, majd szólok akkor, amikor legközelebb találkozunk - mondom ingó hanggal. Köhögök, hogy összeszedhessem magam. - Nem vagyok életveszélyben. 
  - Miből gondolod? - kérdezi idegesen. - Nagyon is lehetsz életveszélyben, Clare. Nem lóghatsz el csak úgy! 
  - Nem ellógtam, Harry. - A hangommal az ő hanglejtését próbálom utánozni, de ő sem tűnik túl magabiztosnak. - Nem vagyok szobafogságban. 
  Ökölbe szorítja a kezét, miközben a szemét a padlóra vezeti, hangosan fújja ki a tüdejében tartott levegőt. Érzem a körülötte vibráló feszültséget. 
   - Lehetnél szobafogságban is - állapítja meg. - Örülnél neki, ha bezárnálak, hogy ne tudj elmenni sehova? 
   Megrázom a fejem. Már annak sem örülök, hogy megfigyelnek - bár annak még kevésbé örülnék, ha nem tennék -, nem hogy még annyi szabadságom se legyen, hogy dolgozni eljöhessek. 
   - Azért dolgozom, hogy visszafizethessem a kölcsönt. 
  - Nem kell visszafizetned! - csattan fel, mire összerezzenek. - Ilyen áron nem, hogy egyedül kell mászkálnod. 
  Megrázom a fejem, és inkább meg sem szólalok. Ez alatt a néhány hét alatt - főleg az utóbbi néhány napban - rájöttem, hogy én is elég makacs vagyok, de ő még nálam is makacsabb. Mindig minden úgy van, ahogyan ő akarja, nincs kifogás. 
  - Mehetünk? 
 Ja, hogy már egyből haza is visz. Hát jó. 
  - Persze, csak hadd vegyem fel a cipőm. - Ülök vissza, majd belebújtatom a cipőmbe a lábam, és idegesen bénázok egy sort a cipőfűzővel, mire sikerül bekötnöm. 
  A táskámat vállamra véve sétálok az ajtóhoz, amit Harry kinyit előttem, hogy előre engedjen. Micsoda úriember, gondolom magamban, miközben körbenézek az étteremben, hogy biztosan emlékezzek rá, hova kell visszajönnöm. 
  De ekkor újra a nyakamba nyilal az a hideg, dermesztő érzés, amit jó pár nappal ezelőtt éreztem a bár előtt, amikor megpillantottam a sötétben ránk váró alakot. A lábam újra a földbe gyökerezik, ekkor veszem észre, hogy Harry karját szorítom. 
  - Jól vagy? - Aggódóan pillant a szemembe, de megrázom a fejem. A hideg érzés nem hagy alább - egyre inkább felerősödik, amitől az egész testemen végigfut a hideg. Odakapom a kezem, egy pillanatra azt hiszem, hogy oda fog fagyni a nyakamhoz, de a bőröm éppen hogy csak hideg. 
  - Valami.. - suttogom, miközben a füléhez hajolok - nincs rendben. 
  - Menjünk - körbenéz, majd visszatekint rám, a kezét derekamra simítja, és kikísér az ajtón. Még az utolsó pillanatban eszembe jut, hogy ott kellett volna maradnom, hogy Mary feltűzze a munkaruhámat, de nem törődök vele, addig nem, ameddig el nem múlik ez a furcsa érzés. Nézzük a jó oldalát: az étlap már nálam van. 
  Harry motorja nem sokkal az ajtó mellett áll, így gyorsan felpattan rá, a fejemre húzza a bukósisakot, majd miután felültem mögé, a kezeimet a dereka köré fűzi, és nagy gázzal elindul.

  Örülnék, ha kapnék visszajelzést :)

3 megjegyzés:

  1. Szia!
    Úristen ez miez ez váá úristen ez úristen... ÖSSZE VAGYOK ZAVARODVA. Most akkor vámpír, de mégsem? Nem érteeem, bleh. ÚRISTEN IMÁDOM IMÁDOM IMÁDOM. Túl késő van ahhoz, hogy mindent felfogjak----> hajnali 1 óra XDDDD. Mikor lesz új rész? *----------* ♥
    Sieeeeeeeess! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszik, bocsi, hogy eddig nem válaszoltam, nem vettem észre, hogy írtál :o
      Sajnos, mint láthatod, mostanában nem nagyon van ihletem (legalábbis ehhez a történethez nem), és nem tudom, hogy mit hozzak ki belőle. A következő rész szerintem úgy a jövő hétvégére várható (ha lesz addig :/ )

      Törlés
  2. Szia:) Én most kezdtem el olvasni és nagyon tetszik. Megkérdezhetem hogy lesz-e folytatása a sztorinak? Mert ha igen akkor engem nagyon érdekelbi.
    Szuper író vagy, így tovább!(:

    VálaszTörlés